Akiben van minimális érzékenység a civilizált világ távlattalalanságára, élhetetlenségére, borzalmára, az lelki beteg roncs, tetves hajléktalan, ego féltő patkány, génhibás törpe vagy csecsemő sérült, bomlott agyú gazember. Legalábbis ezek egyikével szoktuk elintézni azokat, akiket küld nekünk az ég, hogy szíveskedjünk már egy kicsit felébredni, mert nem vesszük észre még azt sem, hogy valójában angyalok ők, az angyalokról ugyanis eddig egészen más elképzeléseink voltak. Az angyalokról azt hittük, hogy fehér ruhás, finom illatú, fényes lények, akiknek szárnyuk van és repkednek, pedig dehogy! Hajléktalanok képében jönnek el közénk, akiknek már akkor se kellene a "normális" élet, ha történetesen meg tudnák fizetni, vagy jól szituált családban felnövő kamaszok, akik világgá mennek, vagy önsors rontó módon élnek, mert képtelenek nem lázadni ennyi haugsággal szemben, esetleg autisták, akik folyton bepisilnek és csapkodnak és hisztiznek és semmi se jó nekik, ami mindenki másnak tökéletesen megfelel. Ők mind-mind angyalok, akiket a legnagyobb megbecsüléssel kéne öveznünk, a tenyerünkön kéne hordozunk őket.
