Az utolsó blog: Fájdalom versek

Fájdalom versek

Ezen az oldalon a fájdalomról van szó, lelki és fizikai fájdalomról egyaránt. A fájdalom, bár az élet része, legtöbbünk számára tabu, nem szeretünk szembenézni vele - pedig biztosan nem fogunk megmenekülni, amíg nem fogadunk el belőle pont annyit, amennyire szükségünk van belőle. Tudom viszont, hogy senkit sem szabad bevinni ebbe a szentélybe, amíg maga nem készült fel az oda való belépésre, és az élete eseményei sem készítették még fel őt erre. Kérlek, hogy ezt az oldalt, csak akkor olvasd, ha Te már egy kicsit, legalább egy nagyon picit megbarátkoztál a fájdalommal, mert különben nem fogod érteni, hogy miről van itt szó, és főleg azt nem, hogy miért, és nem fog jó érzéseket kiváltani Benned. Ha még egyáltalán nem érted a fájdalmat, menj el, és gyere vissza később!

--------------------------------

Mottó: Barátkozz meg a fájdalommal,

és nem leszel egyedül soha!

A fájdalom és az öröm
Jó esetben nem kizárják
Hanem erősítik egymást

--------------------

A fájdalom egy erős érintés

Az érintés egy üzenet, hogy valaki ott van, velünk van,
A fájdalom egy ugyanolyan üzenet, csak erősebb, azt jelenti,

Hogy nagyon ott van és nagyon velünk.

Még akkor is, ha nincs...

--------------------

Mért kell a fájdalomra annyit várni?

Amíg nem vagy itt, nem tudok kinek fájni...

--------------------

Nem kérek fájdalommentes éveket,

Csak azt kérem, hogy - ha lehet - maradj velem,
És segíts, hogy azzá váljak végül, akivé a Teremtő
Kezdettől fogva álmodott, szeretve, bízva szánt,

Lehessek földje, mely jó kalászt terem,
S ha ehhez az kell, hogy előtte jól meggyötörjön, hát, tegye,
Tűröm, amíg vasával keresztbe-kasba szánt

--------------------

Vannak érzékeny

És kevésbé érzékeny pontjaim,

Taníts meg tűrni akkor is, amikor nagyon érzékeny helyre szúrsz,

Amikor sűrű idegszálak közvetítik belém a fájdalmat,

A néhány ezredmásodperc alatt

Végigszaladó áramot

Mert nincs más, ami úgy tudna köztünk létrejönni,
Mint egy ilyen fájdalom híd, egyetlen mozdulatod felépítené

Azt a rettenetes, villámszerű összekapcsolódást,

Melytől mindig nagyon féltem,

De közben vágytam is rá,

Azt az ezredmásodpercnyi együttlétet,

Hogy rázzon, felrázzon az örök áram ott

--------------------

Mindennek van

Valamilyen íze?

Szúrd át a nyelvem

És akkor tudni fogom,
Hogy a fájdalom íz-e

--------------------

Vérzik az út amelyen járok
Vérzik egy lábnyom előttem
Nézem és kicsordul a könnyem

Ha rálépnél erre az útra
Ha mernél menni rajta
Eljuthatnál hozzám könnyen

--------------------

Megtudni, hogy mi a fájdalom, hogy milyen az, amikor utat talál magának benned, sűrű test és lélek szöveteken áthatolva addig kínoz, míg fel nem tör belőled az a mély valóság, amelyre oly sokan vágynak, de amelyet mégis oly kevesen mernek megérinteni...

--------------------

Nem érdekel, mennyire fáj, most már jöhet bármi,
Kész vagyok a fénnyé válás útjait bejárni

Segíts hozzá, kérlek, néhány életmentő kínhoz,
Ha kell, bánts, ha nem kell, ne bánts, de valahogy kínozz

Mélyről ástál ki, most ásd ki a mélyet belőlem,
Szélesebb legyen a tenger, s az ég magasabb tőlem

--------------------

A lélek fókuszát

Falakat átszakítani csendben nem lehet,
Tudom, hogy sírni fogok, mert fájni fog nagyon,
Patakokban fog folyni a könnyem,

Amikor majd megtalálod bennem azt a pontot,
Amelybe minden sugár, minden érzés, minden emlék, minden vágy,

Minden árnyék, minden fény egyszerre vetül - a lélek fókuszát...

S megszúrod a tű hegyével könnyen.

--------------------

Vigyél át!

Vigyél át a fal túloldalára,
Oda, ahonnan eddig sajnos ki voltam tiltva,

Olyan nővér legyél, ki nem fél gyógyítani,
Nem fél a fájdalomtól, amelyet közben okoz,
Az a fal legyen bennem végre Általad átszakítva!

--------------------

Elvállalok mindent
Most már jöhet bármi
Nem szeretnék tovább
Csak odakint várni

Borzasztó hogy mostantól
Bármi megtörténhet
Fájdalomból örömből
Bármennyi elérhet

Szúrj meg egyszer
Szúrj meg kétszer
Szúrj meg három tűvel
Hatolj belém s a tű hegyén
A bőröm alatt tűnj el!

--------------------

Nem tudom, mi fáj jobban,

A fájdalom vagy a fájdalom hiánya,

Lehet, hogy már valahol máshol kéne lennem...

Sírni, zokogni szeretnék,

De nem tudok,
Mert gyáva vagyok befogadni azt,
Ami a könnyek árját ki tudná szabadítani bennem...

--------------------

Ha elég erősen vágysz rá
El fog érni Téged is a szenvedés
Amely képes feltörni Benned
Igazgyöngyöt rejtő kagylód héját

Meg fog találni Téged is
Egy gyöngyöt halászó fájdalom
Mihelyt fontosabb lesz Számodra
Hogy fent fényben tündökölj
Mint lent a biztonság
Melyet a kagylóhéj ád

--------------------

Félmeztelenül fekszem a selyemakác fa alatt

Egy kemping ágyon pihenek

Kinyújtom a karom

Vedd véremet igyál belőle

Bátrabb igazibb

Becsületesebb szeretni valóbb

Jobb vámpír leszel tőle

--------------------

Karantén vers

A semmi és a valami határán állok

S nem tudom megmondani

Hogy melyik oldalra esik a valóság
És melyik oldal az illúzió ahol érzéki csalódás minden

A tűszúrásnyi fájdalom

Vért cseppentett az ujjam hegyére

Megvizsgált hogy egészségesebb vagyok-e

Mint az a beteg világ amelyben élek

De nem tudom

Hogy mi lett a teszt eredménye

Félek hogy több vizsgálatra és több fájdalomra lesz szükség ahhoz

Hogy biztosat lehessen mondani

Vigyázzatok amíg ki nem derül rólam

Hogy ember vagyok-e vagy csak egy vírus

Amely megfertőzi a helyet ahová eljut

A Föld minden zugát...

--------------------

Ima tűszúrás előtt

Áld meg ezt a tűt, hogy a fájdalom, amelyet majd okozni fog, felébressze a fájdalom befogadóját, energiák szabaduljanak fel benne, ismerje meg, értse, szeresse önmagát jobban, hogy azzal a tapasztalattal, amelyhez így jut, azokkal az áramokkal, amelyek így keletkeznek, azokkal az érzékenységekkel, amelyek így támadnak benne, szolgálni tudjon és a világot jobbá, szebbé, emberségesebbé tenni. Ámen!

...azért bizonyos élményeket mégiscsak átéltem. Pl. megtapasztaltam azt, milyen érzés, amikor az embernek cigarettát nyomnak el a tenyerén. Igazán kellemetlen, mondhatom. És egyáltalán nem csupán addig a néhány másodpercig, amíg tart a dolog. Jó két-három héten keresztül viseltem azután a nyomát: és legalább ennyi időbe telt, amíg sebem fájdalma végül teljesen elcsitult.

Régen történt már a dolog, de azért bizonyos részletekre tisztán emlékszem. Pl. a lányra, aki megajándékozott ezzel az élménnyel. Húszas évei elején járt, amikor néhány hónapig egymás mellé sodort minket sorsunk. Szép lány volt, de néha igen különösen viselkedett. Vagdosta magát: zsilettpengével olykor ijesztően mély sebeket ejtett a karján. Amikor megkérdeztem tőle, miért csinálja ezt, azt felelte, azért, mert a testi fájdalom eltereli a figyelmét a lelkiről. Szóval, nem volt egy egyszerű eset.

A napra is jól emlékszem, amikor történt a dolog: enyhe, kora tavaszi délután volt. Ami még rémlik, hogy egy padon ültünk, talán valami parkban - de hogy hogyan kerültünk oda, azt már tényleg nem tudnám felidézni. Mindenesetre beszélgettünk, vagy talán vitatkoztunk éppen valamiről; ez elég gyakorta megesett velünk, mivel meglehetősen viharos volt a kapcsolatunk. Ő cigarettázott, és félig viccesen megfenyegetett, hogy elnyomja a csikket a kezemen, amire én azt feleltem, hogy úgysem meri megtenni.

Tévedtem.

Előtte erősen megfogta a kézfejemet, legalábbis annyi erő volt a szorításban, hogy hirtelen semmiképpen ne tudjam elrántani. Így hát az élmény valóban életre szóló lett. Ahogyan írtam is már: testemen is hetekig megmaradt a nyoma, de elmémben mind a mai napig. Nem nagyon lehet, persze, az ilyesmit elmondani: a fájdalom olyan, amilyen, minőségére nincsenek szavak. De könnyűszerrel fel tudom idézni az érzést, amit akkor átéltem, és amiben minden gyötrelmessége mellett volt valami különösen izgalmas és meghökkentő is.

Fogalmam sincs, mi lehet ma a lánnyal, aki megajándékozott ezzel a különös tapasztalattal. Pedig kíváncsi lennék rá: az igazság az, hogy a mai napig vonzalmat érzek iránta. Nem csak szép volt, de erős is: erre az erőre egyébként nem csupán ahhoz volt szüksége, hogy vasmarokkal tartsa hosszú másodpercekig a kezemet ott a padon, azon a kora tavaszi délután.

De ahhoz is, hogy kibírja épen, ahogyan kisgyermekként többször is agyba-főbe verte őt az apja.

Ezt nem én írtam, mástól kaptam, de azért idefér a versek végére...

We must each humbly bow to our destinies

Mindnyájan hajoljunk meg alázatosan sorsunk kívánalmai előtt

Van szabad akarat, de az a legfontosabb dolgokra nem terjed ki. A legfontosabb dolgok fel vannak fűzve az életvonalunkra, a történetünk kitörölhetetlen, mással nem helyettesíthető részét képezik, bele vannak égetve létünk legmélyebb rétegeibe. És amíg nem értjük meg, nem fogadjuk el a létfeladatunkat, amíg nem a szolgálatában töltjük időnk legnagyobb részét, addig nem lehetünk boldogok, bármilyen egyéb gyakorlatot is végzünk.

Két kimenetel

A dolgok mostani állása szerint az emberiségre a következő kimenetelek egyike vár:

Kifejlődik egy kataklizma elég rövid időn belül, amely mindent visz
Kifejlődik egy kataklizma elég rövid időn belül, amely nem mindent visz, valami megmarad az ellenére is, és azon el tud kezdődni egy új, magasabb fokú tudatosságban zajló élet

Hogy a kettő közül melyik fog bekövetkezni, az csak attól függ, hogy hányan és milyen fokon szánják oda az életüket arra az önmaguk belső lényével való személyes létkapcsolatra, amelyből minden szellemi fejlődés fakad. Ha elég sokan elhatározzák, hogy szolgálni fogják saját lelkük kibontakozásának, felnövekedésének, szárba szökkenésének folyamatát az őket körülvevő hiéna világ ellenére is, és megtesznek mindent, amit tőlük ez a fejlődés vár, akkor marad esély valamiféle túlélésre. Ha ezt nem határozzák el elég sokan, ha további időnket is csak elszórakozzuk meg mindenféle pótcselekvésekbe öljük, akkor ez a sötét éjszaka, amelyben most vagyunk, és amely még lehet, sőt lesz is sötétebb, soha sem fog semmiféle új nap születésébe torkolni.

Látom

Olyan érzékenységem olyan szintetizáló képességem van, mint keveseknek. Sokkal jobban belelátok ennek a világnak a borzalmas összefüggéseibe, mint a többség, sokkal világosabban látom, hogy mi honnan lett, és hova vezet. Nekem nem az és nem úgy fontos, mint másoknak, amiből óriási konfliktusaim támadnak velük, viszont közben képes vagyok meglátni e modern közeg rettenetének a teljes ívét, hogy honnan jött, és hova tart, sokkal jobban mint egy átlagember, és akkor persze hogy beszélnem is kell arról, amit látok. Mert aki lát valamit annak feladata azt elmondania másoknak, olyanoknak, akik még nem látják. Ezt hívják a prófétálás karizmájának, ami sajnos nagyon sok, sőt szinte az összes szabályt felülírja, a prófétának egyetlen mércéje van, belső lénye indíttatása, kapcsolata az angyallal, aki a szénparazsat tartja a fogóval és a száját süti vele. Már édesapámban is ez a tűz munkált, de bennem "sajnos" még erősebben dolgozik. Már Taizébe is ez vitt, de akkor még csak jórészt tudat alatt, ösztönösen követtem egy halvány indíttatást, mostanra viszont ez egy érett, értett, tudatosan vállalt küldetéssé hivatássá vált, és nyilván nem fogok kihátrálni belőle...

Blog ajánló

Többetektől kaptam olyan visszajelzést az utóbbi időben, hogy üzeneteim, amelyeket az interneten küldözgetek a négy égtáj felé, ötletszerűek, csapongóak, nem állnak össze kerek egésszé, stb, stb, stb, amiben sok igazság van, az egész világ azon küszködik, hogy a részeredményeiből valamilyen szintézist hozzon ki - miért lennék akkor én kivétel? Én is érzem, hogy ez így nincs rendben, hogy többet kéne dolgoznom azért, hogy a sok szétszórt gondolatból valami összeálljon, kikerekedjen, csak hát komoly praktikus korlátok is vannak. Tudom, hogy ez nem igazán jó mentség, de fogadjátok el tőlem arra a rövid időre, amíg nem válok jobb emberré, mert - őszintén szólva - remélem, hogy az utóbbi hamar be fog következni. A végső terv egy könyv megírása, de fájdalmasan kell tapasztalnom, hogy arra egyelőre még éretlen vagyok. Addig is kell lépni valamit viszont, és ennek jegyében indítok el most egy új blogot, illetve remélem, hogy ez most már tényleg az utolsó lesz, ahogy a neve is mutatja. Sokan közületek tudjátok, hogy volt már vagy 6-8 blogom, de visszanézve rájuk azt kell mondanom, hogy mindegyik szétfolyt, egyik se volt fókuszált eléggé a lényegre, egy csomó mással is foglalkozott, és ezért most már szégyellem valamennyit. Ezen akarok változtatni, és ezúttal valóban összeszedett és a lényegre összpontosító szeretnék lenni. Ettől persze még nem kell kihajítani mindent a korábbiakból sem, viszont megtartani csak azt fogom, ami a fősodorba illeszkedik, és ami mellébeszélés, csicsa, hablatty, az mehet a kukába, akármilyen jól mutatott is egy adott pillanatban. Máris vannak állandó oldalak az új blogban olyan tartalmakkal, amelyek már az előzőekben is megjelentek, és még nagyon sok tervem van, hogy mit lehet ide átlapátolni, de azért a szigorú cenzúra működni fog. És persze ott van a Főoldal, amelyen az új bejegyzések fognak megjelenni, azokat egyébként nagy részben éppen a Veletek való üzenetváltásaim fogják inspirálni, hisz nem volt ez máshogy eddig se. Nagyon szépen kérem tehát a visszajelzéseiteket, amennyire csak a körülményeitek és a bátorságotok engedi. Nem mondom, hogy népes rajongó táborral rendelkezem, többen haragszanak rám, mint ahányan szeretnek, de igazából engem ez inkább megnyugtat, min zavar. Számítok rátok, és nem csak az elismerésetekre, a kritikátokra úgy szintén. Az nem létezik, hogy minden mindenkinek nagyon tetszik első már olvasásra, ha szerettek, ha megbecsültök, mondjátok el nekem az averzióitokat is - ígérem, hogy megpróbálom a tisztességesen meghallgatni a véleményeteket akkor is, ha az nem kifejezetten ego barát. Azt nem ígérem, hogy mindenkitől mindent el fogok fogadni, amit mond vagy ír, sőt nyilván lesz olyan is, akitől semmit, mert vannak és lesznek is antagonisztikus ellentétek a Földön, olyan emberpárok, akik nem tudnak mit kezdeni egymással akkor sem, ha mindnyájan a mennybe tartunk (csak ne nyájban tegyük), de hátha nem ők lesznek az egyedüli olvasóim. (Még egy apróság: mint minden blogot ezt is alulról felfelé érdemes olvasi, mert a bejegyzések úgy kerülnek időrendbe.)

Miért?

Miért lett ez a blog? Ugyanazért, mint az összes többi, csak most már tényleg szeretnék egyet teljesen vállalhatóvá tenni. Az utóbbi 10 évben rengeteg mindent leírtam, főleg azért, mert egyre inkább az írás segített rádöbbenni arra, hogy ki vagyok én tulajdonképpen, mi ez a világ körülöttem, és hogy ezt a kettőt, hogy nem lehet összerakni. És végül arra is, hogy valahogy mégis csak össze kell. Ne gondolja senki rólam, hogy különlegesebb ember vagyok bárki másnál, viszont döbbenjen rá a saját különlegességére mindenki. Ami egy rettenetes dolog, mert abban a pillanatban, hogy ezt megteszi, legalább annyi fájdalom fogja érni, mint amennyi engem is ért. Persze, lehet ezt lassan is csinálni, én se kapkodtam el, de attól csak annyi történik, hogy a fájdalom cseppekben érkezik, nem egyszerre borítja el a lelket. Ami egy fontos szempont, mert a léleknek sokszor tényleg szüksége van időre, hogy az új körülményekhez alkalmazkodni tudjon. Pont ehhez szeretnék segítséget adni ezek között a meglehetősen nehéz körülmények között, ahova a xxi-dik század elejére jutottunk nagyon precíz, nagyon tömör mondatokkal, mert tudom, hogy senkinek sincs ideje sokat olvasni. Hosszan, terjengősen írni könnyű, röviden, tömören, a lényeget kiemelve rettenetesen nehéz. Az életem nehéz helyzetei során kapcsolatba kerülök más emberekkel is, és közben általában nagyon fontos dolgokat tanulok meg. Saját magam belső éréséből, személlyé válásom folyamatából, és az attól elválaszthatatlanul zajló másokkal való interakciók sorából próbálom kiemelni a lényeget, a legfontosabb tanulságokat. Aki tud, tegyen hozzá valamit ehhez! Lehet velem nem egyet érteni, lehet velem vitázni, harcolni, anyázni, nekem esni is akár, mert a becsületesen megküzdött harcoktól az összes abban résztvevő fél érettebb, felnőttebb, emberebb ember lesz. Ami nem épít, az a bájolgás, a mellébeszélés, a konfliktus kerülés, a mórikázás, a színházasdi. Azt kérem, hogy mellőzzük...

Nem kell hozzájárulni

Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az korrupt Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy. Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon. (Hamvas Béla)