A film azzal kezdődik, hogy sztalker készülődik, hogy pár utasával elmenjen a zónába, és a felesége ettől hiszti rohamot kap, mert korábban egyszer egy ilyen expedíció miatt már lecsukták őt, és attól fél, hogy megint hosszú időre egyedül marad majd a beteg kislányukkal. Persze a sztalker mégis elmegy, szabályosan átlép a padlón fetrengő feleségén, aztán lejátszódik a film, megtörténik az expedíció, ahonnan összeomolva tér vissza, és akkor kerül sor az utolsó jelenetre. A sztalker a feleségével beszélget egyszerű, külvárosi otthonukban:
- El sem tudjátok képzelni, milyen fáradt vagyok. Csak Isten tudja. Ez az értelmiség? Ilyen írók, tudósok?
- Nyugodj meg!
- Nem hisznek semmiben. Elsorvadt bennük a hit szerve.
- Nyugodj meg! Nyugodj meg! Feküdj le! Menj csak! Itt minden nedves. Vedd le!
Odakíséri az ágyhoz, segít neki levetkőzni, lefeküdni.
- Jézusom, micsoda emberek!
- Nyugodj meg! Nem tehetnek róla. Sajnálni kell őket, nem haragudni rájuk.
- Láttad, milyen üres a szemük? Csak arra tudnak gondolni, hogy minél drágábban tudják eladni magukat. Hogy minél jobban megfizettessék lelkük minden rezdülését. Tudják, hogy „nem hiába születtek”, hogy „elhivatottak”. És „csak egyszer élnek”. Hihet az ilyen bármiben is?
- Hagy abba! Nyugodj meg! Próbálj meg aludni! Jó?
- Senki nem hisz. Nemcsak ez a kettő. Senki. Kit vigyek oda? Istenem! A legszörnyűbb az, hogy nem kell senkinek. Senkinek nem kell a szoba. Hiába minden erőfeszítésem.
- Ne mondd ezt! Hagyd abba!
- Senkivel nem megyek oda többé.
- Akarod, hogy elmenjek veled? Veled tartsak?
- Hová?
- Azt hiszed, én nem tudnék mit kérni?
- Nem. Te nem jöhetsz.
- Miért?
- Nem, nem. És ha nálad sem működik?
Elfordul, a felesége feláll, kisétál a szobából, cigarettát vesz elő, és leül a kamerával szemben.
- Tudják, anyám nagyon ellenezte. Nyilván észrevették. Megszállott. A szomszédok kinevették. Olyan szánalmas volt. Anyám azt mondta, ő sztalker, halálra ítélt, örök fogoly. Nem tudod, milyen gyerekei vannak a sztalkereknek. Nem vitatkoztam vele. Én is tudtam, hogy halálra ítélt, örök fogoly, hogy a gyerekei… De mit tehettem? Biztos voltam benne, hogy jó lesz vele. Tudtam, hogy sok bánatban lesz részem, de inkább a keserű boldogság, mint a szürke, unalmas élet. De az is lehet, hogy ezt csak később gondoltam így. Egyszer odajött, és azt mondta: „Gyere velem!”. Én mentem, És sose bántam meg. Soha. Sokat keseregtem. Féltem. Szégyenkeztem. De sose bántam meg és nem irigyeltem senkit. Ez a sors, ilyen az élet, ilyenek vagyunk. E nélkül a bánat nélkül se lett volna jobb az életünk. Inkább rosszabb. Mert akkor boldogság sem volna. És remény sem volna.
A távolban vonat füttye hallatszik, hópihék szállank, a beteg kislány, aki az ablak előtt, az asztal mellett ül, egy könyvet tart a kezében, és olvas. Aztán leteszi, becsukja a könyvet. Az asztalon egy pohár, egy befőttes üveg és egy váza van. Valaki elkezd verset mondani:
Szeretem a szemed, drága barátom, ezerfényű játékát, ha fölveted hirtelen égi villámként, s egyszerre mindent átölel. De még vonzóbb, ha lesütöd szemed, s pilláidon áttör a komor, vad vágy a szenvedélyes csóknál.
A kislány ránéz a pohárra és az attól elkezd mozogni az asztalon, lassan átcsúszik a másik oldalára. Aztán a befőttes üvegre néz, és az is elkezd mozogni. A vonat egyre közelebbről hallatszik. A váza kerül sorra, az is elmozdul az asztal másik vége felé. A kislány leteszi az arcát az asztalra, közben a váza az asztal túloldalán leesik a földre. A vonat egészen közel jön, a zakatolásától az asztal elkezd remegni. Beethoven örömódája csendül fel a vonat zaja alatt, de aztán abbamarad, és amikor a kép elsötétül már csak a vonatot lehet hallani ismét.
