Rögtön bocsánatkéréssel kell kezdjem, a megszólítás miatt, mert a „Tisztelt Püspök Atya!” nagyon nem áll sem a számra, sem a kezemre, remélem, ezzel azért nem vágom el a kapcsolatfelvétel lehetőségét máris. Levelem célja, hogy visszajelezzek a körlevelére, melyet a szinódusi folyamat egyházmegyei szakaszának kezdetére írt, viszont mielőtt erre rátérnék szeretnék nagyon röviden bemutatkozni, részben így illik, részben pedig azért, mert talán segíteni fogja a továbbiak megértését, ha van egy kis fogalma arról, hogy miféle ember vagyok én. 59 éve (pár naposan) római katolikusnak kereszteltek, de a templomból nem haza, hanem egy csecsemőotthonba vittek, mert édesanyám TBC-s volt előtte, és félő volt, hogy ha vele maradok, úgy végzem, ahogy a két nővérem (meg sok más TBC-s édesanya gyermeke akkor), félévesen agyhártyagyulladásban haltak meg (a tudomány csak a 60-as évek elején kezdte sejteni a TBC-s anyatej és az agyhártyagyulladás közti összefüggést, ennek köszönhető, hogy ők nem, én viszont már életben maradtam). 22 hónapot töltöttem ott, egy nagyon jó színvonalon működő intézményben, mindent megkaptam, amit lehetett, de az biztos, hogy nem pont úgy szocializálódtam, mint sokan mások, és ennek azért lett valamennyi jelentősége később. Utána elég egyszerű körülmények között éltem Budafokon a szüleimmel, de szép emlékeim vannak róla, amikor négyéves lettem, született egy húgom, ő már csak kilenc hónapot töltött ugyanabban az intézetben, ahol én majdnem két évet. Nyolc éves koromban elköltöztünk a Hűvösvölgybe, egy társasházi lakásba, javultak az életkörülményeink, de valami felborult, az új osztályba nagyon nehezen illeszkedtem be, három éven át sokat betegeskedtem, bár inkább lelki eredetű bajaim voltak, sokszor kifejezetten szimuláltam, trükköztem, hogy minél kevesebb időt kelljen az iskolában tölteni. Ezt úgy, ahogy kihevertem 11 éves koromra, de az egyébként elit középiskola első két évében megint kicsúszott a talaj a lábam alól, nagyon rossz osztályzatokat szereztem, majdnem megbuktam, viszont aztán valahogy visszakapaszkodtam az elfogadható szintre ismét, jól érettségiztem, az egyetemen meg sportot űztem a jó tanulásból, mind a két diplomám kitüntetéses, vörös diploma lett, nyilván kompenzáltam magamnak a sok kudarcot, ami korábban ért. A vallással sokáig elég ellentmondásos volt a kapcsolatom, édesanyám erőltette, én egy darabig ezt elfogadtam tőle, de aztán lettek olyan időszakok is, amikor már egyáltalán nem, szabályosan ellógtam a hittanórákat, csavarogtam helyette, otthon pedig szemrebbenés nélkül hazudtam - például. Egyetemista koromban bérmálkoztam, az már egy önálló, kicsit éretteb döntés volt, és utána elkezdett jobban érdekelni, hogy mi is az a kereszténység. A legfontosabb esemény az egyetem után következett, a Meteorológiai Szolgálatnál nekem készített VIP állást a nyár közepén mindenki döbbenetére visszamondtam, mert elhatároztam, hogy mielőtt belépek a nagy betűs életbe, valamennyi időre elmegyek Taizébe, hogy tisztába kerüljek magammal. Ez 1988-ban volt, júliusban a rendszerváltás előszele már érződött, akkor lehetett először utazni szervezetten Taizébe, egy egyhetesnek induló, de menet közben kéthetessé változó csoportos úton vettem részt a nyár közepén, utána született meg bennem a döntés, hogy visszamegyek hosszabb időre is. Mindent nehéz, illetve nem is lehet részletesen leírni egy ilyen levélben, januárban hazajöttem Taizéből, mert addigra világossá vált, hogy nem akarok szerzetes lenni, Budapestről Nyíregyházára költözés következett, amit szintén nem volt könnyű megemészteni, hiszen akkor ezt mindenki fordítva csinálta, 89-ben egy elkapkodott esküvő, majd egy roppant nehéz házasság három gyermekkel, amelyben végig azt éreztem, hogy nem jó az, amit csinálunk, csak nem nagyon mertem kimondani még magamnak se, tudat alatt keresgéltem a kitörési pontokat az ilyen-olyan megújulási mozgalmakban, de sok eredménye nem lett, illetve leginkább annyi, hogy a családi elvárások meg a mozgalmak közti feszültségnek köszönhetően végül egy nagy válságba kerültem, amelynek biztos elég nagy része volt abban, hogy 2008-ban először elköltöztem hazulról, majd pár hónap múlva el is váltam a feleségemtől. Azóta is egyedül, azóta is albérletben élek, de végül pár dolgot ebből az egész szomorú történetből azért sikerült összeraknom, amihez nyilván egy csomó csillagállásnak kellett stimmelnie, de stimmeltek, és valószínű, hogy ez nem egészen véletlenül következett be.
E rövid és valószínűleg nagyon töredékes, és talán nem is túl értelmes bemutatkozás után szeretnék pár szót írni arról, hogy most hogyan látom a világot, benne a modern embert meg a többit, azokat a létkapcsolatokat, amelyekben élünk, és azokat a nagyon súlyos válságjelenségeket, amelyeket generálunk így. Ehhez egy kicsit távolabbra megyek egy pillanatra, ahogy a festmény megtekintéséhez is el kell távolodni tőle a múzeumban, úgy nagyon sokat segít a távolság akkor is, ha valaki a saját kis világára tud messzebbről nézni. Nekem ez egyszer megadatott, egyetlen tengeren túli utam (munkahelyi kiküldetés) Brazíliába vezetett, Rio de Janieroba, ahol hétvégén a várost járva betévedtem a favelákba (régen szimpla nyomornegyedek voltak, most már nem teljesen azok, de azért borzasztó nagy a zsúfoltság bennük, meg a higénia se kifogástalan, például vezetékes víz nincs, mindenkinek egy hatalmas tartálya van leginkább a haza tetején, azt töltik fel a vízhordó járművek rendszeres időközönként), és egész plasztikusan láttam, hogy amíg ezek a területek lüktetnek és élnek, addig a város többi része tulajdonképpen kőhalott - nyilván nem anyagi, hanem lelki értelemben. Egész plasztikusan átéltem, hogy nekem tulajdonképpen itt kéne laknom, a telepen, ezek között az emberek között, de közben az is teljesen világossá vált, hogy erre az előéletem meg az ide szükséges skill-ek hiánya miatt tulajdonképpen képtelen lennék. És ez valami végtelenül szomorú érzés volt, és a másik végtelenül szomorú érzés pedig akkor fogott el, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok egyedül ebben a helyzetben, hanem rajtam kívül körül-belül még egymilliárd ember legalább, de inkább másfél, az a másfél milliárd ember, akik a világ mostani arculatát a legjobban meghatározzák, és utána azt az arculatot, illetve működési módot rákényszerítik a másik hatmilliárdra is. És ezzel önmagában még nem is lenne olyan nagy baj, ha az tényleg egy működőképes berendezkedés lenne, de, sajnos, nagyon úgy néz ki, hogy egyáltalán nem az. Nyilván ebben van egy kis leegyszerűsítés, de olyan nagyon sok azért nincs. A világon eddig különböző formációkban éltek emberek, volt ahol a szervezettségnek egy viszonylag alacsony fokán, volt ahol nagyobb közösségekbe tömörültek, királyságok, birodalmak, civilizációk keletkeztek, és nyilván egyik sem volt tökéletes, de azzal a hegemóniával, azzal a világhatalmi törekvéssel, amellyel a nyugati civilizáció, még egyik se lépett fel, és ha valamit, akkor ezt mindegyik javára lehet írni velünk szemben. Én viszont ennek a civilizációnak vagyok egyik nagyreményű fia, ennek a szégyenletes mocsokságnak a sarja, mert egyelőre nem tudok ennél jobb szót találni rá.
Most úgy tűnhet, hogy elvi kérdésekről beszélek, de sajnos egyáltalán nem. Arról van szó, hogy a világon mostanra egyeduralkodóvá váló nyugati létszemlélet félelmetes agressziók hosszú során keresztül jutott oda, ahova, félelmetes mennyiségű vér tapad hozzá, és félelmetes, hogy ebből egy gyors csillogás meg egy még gyorsabb elhasználódás után mekkora bukás következhet csak, illetve sodorhatja magával a nyugat az egész emberiséget is a pusztulásba könnyedén, hiszen mostanra annyira egypólusúvá vált ez a világrend, hogy nem is maradt más alternatíva tulajdonképpen. Nem hiszem, hogy minden rossz volt abban, amit a nyugat létrehozott, Bach, Dante, Da Vinci csodálatos műveket adományozott nekünk például, de azt igen, hogy ennek a kultúrának a magja mégis csak egy lázadás a természet rendje ellen, az ember elfordulása önmaga belső lényegétől is, bizonyos képességek olcsó és igénytelen kiaknázása valódi szellemi fejlődés nélkül és helyett, a legkönnyebben leszakítható gyümölcsök leszüretelése és közben a valódi létfeladatok testületileg elkövetett elsunnyogása. (Az édennek az a fája, amelyről nem lett volna szabad leszakítani az almát, pont ezt szimbolizálja. És milyen érdekes, hogy az iphone-nak pont az alma a jele!) Ennek eredményeként technikai értelemben persze egy hiper modern társadalom állt elő, amelyben viszont az ember egy akkora nulla, amilyen eddig még sohasem volt, a kettő közti olló meg nyilván ki fogja őt nyírni, illetve vele az emberek egymást, amihez most először a történelem során kiválóan adottak az eszközei is, hiszen tényleg óriási erők felett diszponál, illetve diszponálna, ha tudna, mert inkább az erők diszponálnak felette. Egyszerűen nem hiszem, hogy e kérdések felvetése és a rájuk vonatkozó válaszok nagyon becsületes keresése nélkül megoldást lehetne találni azokra a problémákra, amelyek ma feszítenek minket, nem hiszem, hogy a civilizációnk analitikus szemlélete, amely lokálisan próbál eljárni mindig a nagy összefüggések, a nagy távlatok figyelmen kívül hagyásával, eredményre tud jutni. És ebből kifolyólag nyilván nem hiszem azt se, hogy a szinódus, ha nem a gyökereinél, az okok okánál próbál fogást találni ezen az őrületes bajon, képes lesz bármit is felmutatni.
Óriási bajok vannak az Egyházzal is, nem tud megszólítani senkit, de mért? Azért mert eladta magát egy olyan hatalmi törekvésnek, amely mostanra a teljes pusztulás közvetlen közelébe, attól legfeljebb néhány centire vitte az emberiséget. Hogy várható el egy ilyen mértékig korrumpálódott intézménytől, hogy az evangéliumot világosítsa meg? Az egész szemlélet, amelyre az Egyház épít, az egész sok évszázados örökség borzalmas torzulásokkal van megterhelve. Jézus istensége, amivel az átlagember (mint én) semmit se tud kezdeni, folyamatosan és hangos szóval hirdetve van, imádd, megváltotta a világot, Neked már mást nem kell tenni, mint hinni benne, ilyen blődségekkel vannak tele a hittanórák meg a szentmisék, miközben az embersége, hogy ő egy követendő példa, és tedd azt, amit ő csinált, legyél olyan próféta, amilyen ő volt, élj és halj meg úgy, ahogy ő, olyan súlyú célért, egy olyan hiteles élet után, mint az övé volt, erről körülbelül egy mukk nem sok, annyi se hangzik el. Pedig leinkább erre lenne szükség, hiszen az evangélium is leginkább erről szól. Az Egyház is nagyon sokáig hatalmi szervezet volt, nem abban volt érdekelt, hogy értelmezhető emberek nőjeneke fel benne, hanem abban, hogy vezesse a nyájat egy a világi hatalomnak kedvére való irányba, amely szolgálatát utóbbi az előbbinek természetesen jól meg is fizette. Most is ez történik, a politika és az Egyház összefonódása már Nagy Konstantin idejében is egy utálatos dolog volt, és azóta se más, és nincs egy pápa se, aki becsületesen kimondaná, hogy ez mekkora egy gyalázat. Ha Jézus itt lenne, bemenne most egy katolikus templomba? Egyáltalán nem vagyok biztos benne… Jó, de akkor mért menjek be én? Lehet, hogy kicsit elragadtatom magamat amikor ilyen gondolatokat mondok ki, de számomra ezek az élet legsúlyosabb kérdései, mert érzem, hogy az összes többit is ezek döntik el. Nagyon szép, hogy a nyugat kisajátította magának a kereszténységet, a kereszténység nevében szépen gyarmatosította a világ összes többi részét, a nyilván fejletlen, de sokszor nála nagyságrendekkel szellemibb életmódot élő őslakósokat kiirtotta vagy ha szerencséjük volt, akkor csak kirabolta és megnyomorította őket! Egy random észak-amerikai őslakós indián jó eséllyel krisztusibb ember volt, mint a klérus összes képviselője (de a világiaknál is), akik ezt a fertelmet nem csak szó nélkül hagyták, de még asszisztáltak is hozzá, legtöbbször igen jelentős mértékben, és ezt csinálják most is, mert a politikai érdekeknek való megfelelős most is elég jelentős tényező. Ott a természeti népek között még voltak értelmezhető személyiségek, mert ott, azokban a közösségekben még megvoltak a személlyé válás feltételei, amelyeket mi itt a jobb termelékenység meg a nagyobb anyagi jólét felé való törekvésünk közben szisztematikusan felszámoltunk, és lettünk mostanra az egyik legszégyenletesebb generáció a világban, azok, akiknek mindenük megvan, mégsem tudnak elérni semmit a tekintetben, hogy ez a bőség vagy csak a negyede vagy csak a tizede megmaradjon a következő generációk vagy csak a soron következő egy generáció számára. Mint kiderült talán a bevezetésből, az első diplomám meteorológusi, meg nem is vagyok teljesen hülye, látom, hogy a légköri CO2 feldúsulása mekkora probléma. Ha az összes benzines járművet át akarnánk állítani elektromosra Magyarországon, nyolc Paksot kéne építeni. Ilyen számok nem hangzanak el a sajtóban, pedig ennek nagyon kevés fizikával meg interneten elérhető adatokból, minimális mérnöki érzékkel simán utána tudna számolni már egy nyolcadikos diák is. Ehelyett megy a néphülyítés meg a bábszínház Glasgow-ban, hogy a többség azért elhiggye azt, aminek semmi alapja sincs, és nyugton maradjon még egy ideig. És akkor csodálkozunk, hogy Gréta kicsit ki van bukva. Évente 8%-kal kéne csökkenteni a CO2 kibocsájtást 10 éven keresztül, ez lenne a minimum, amit még a covid évében sem tudtuk elérni, most meg szárnyalunk megint. Nagyon szépek azok a felhívások, amelyek közösségalkotásról meg a részvételről meg a misszióról szólnak, de ha mellé teszek ilyen jelenségeket, akkor most nem ezen a szinten kéne körleveleket írni, hanem nagyon világosan ki kéne mondani olyan súlyos, a köztudat által felfogottnál sokszorta súlyosabb veszélyeket, mint például a globális felmelegedés, amely egy csomó minden mással is kapcsolatban van, járványokkal, ivóvízzel, migrációval, egy csomó olyan dologgal, amelyek egyszerre fognak a nyakunkba szakadni nagyon rövid időn belül, egy olyan társadalom nyakába, amely lassan már homokozni se képes, mert minden tartását réges-régóta elvesztette, leamortizálta, belealudt abba a kényelembe, amelyet semmi joga sem volt megszerezni és élvezni, amelyben minden emberi önazonosságát elvesztette. (Tudom, hogy ezekről néha szó esik, viszont egész világos, hogy az a szóesés nagyságrendekkel marad el attól, amennyit ezek a problémák szükségessé tennének.) A szülők gépiesen nevelik bele a gyermekeiket ugyanabba a borzalomba, amelyben ők is leélték az életüket, amelyben a nemi szerepek teljesen fel vannak borulva, mert a nő irányít a családokban, a férfi meg jó ha mosogat és füvet nyír meg kitakarítja az autót a benzinkútnál szombat délben – futás közben ott álltam meg pihenni egy negyed órára, tolongtak az ilyen majom férfi emberek az autómosónál, hogy otthon az asszonyaik megdicsérjék őket: rendesen elvégezted a házi munkát, jól van, nézheted a forma egyet a TV-ben ebéd után. Miközben nyilván nem tettek semmit, nyilván sodródnak tehetetlenül a társadalom fősodrával, amely ugyanolyan tehetetlen, mint ők maguk (pont tőlük az) abba a megsemmisülésbe, amelyet el lehetne kerülni, ha komolyan vennénk az evangéliumot, és például ezekről a kérdésekről elkezdenénk őszintén beszélni. Nem a felszínt vakargatva, olyan dolgokat mondani csak, ami senkinek se fáj, ami senki egoját nem sérti, mert azzal nem megyünk semmire. Félig-meddig végig kísértem már az előző szinódust is, folyamatosan sírtam alatta. Most akarunk egy ugyanolyat? Akarunk szerkeszteni egy olyan dokumentumot, amelyet a kutya sem fog elolvasni, aztán majd x év múlva kitakarítják az összes többi levéltári anyaggal együtt vagy elég, hamuvá válik, ha majd kigyullad a Föld? Szép ez a körlevél, de nem ilyen rendű feladatok állnak előttünk, ha csak szép szavakat akarunk leírni, és egy csepp kockázatot se vállalni, akkor bele se kezdjünk. Ha csak egy traccspartit akarunk, akkor kidobott pénz és idő lesz az egész úgy, ahogy van – Glasgow 2, illetve az egyházi változata.
Rengeteg embertől megkapom, hogy önfejű vagyok, nem lehet velem beszélni, hirdetem a saját igéimet. Igen, ez így van, tudatosan teszem, mert nem akarok beleragadni abba a pocsolyába, amelyben minden megakad, ha nincsen neki lendülete. Nekem most van lendületem, kaptam, nem véletlenül, hanem azért, hogy áttoljam a szekeret a kátyún valahogy, a saját szekeremet, meg akiét még tudom segíteni. Lehet, hogy nem tűnök nagyon kommunikatívnak, de nem az a célom, hogy szép kávéházi beszélgetések alakuljanak ki, hanem az, hogy valahogy, nagy nehezen felébredjünk végre. Attól nem fog felébredni senki se, hogy szép mondókákat szavalunk egymásnak, és ha nem ébred fel senki, akkor lesz még egy generáció a Földön, vagy még egy fél és vége. Van olyan vélemény, hogy ezen nem lehet segíteni, az egyetlen, amit az ember tehet, hogy megpróbálja a fájdalmat csillapítani addig. Egy hölgytől megértem, ha ilyet mond, sőt tisztelem, ha ezt komolyan teszi, van egy festő lány, gyönyörű képeket fest, kerek, egész az élete tőle, meg gyönyörű körülötte minden, sőt ő maga is az, de egy férfinak nem ez a dolga. Egy férfinak sorsfordító küldetése van, kevesebbel nem érheti be, egy férfinak olyan példaképei vannak, mint Jézus volt, alapvetően az ő életét kell megismételnie neki is. Van olyan vélemény, hogy ebből az egészből, ami most a Földön zajlik, lesz egy óriási kataklizma, ami majd kitisztítja a fejeket. Hát ha a fejeket csak egy kataklizma tudja kitisztítani, akkor az már régen rossz, mert abba milliárdok fognak elpusztulni, hanem az egész emberiség. Minden olyan erőfeszítés, amelyet most azért teszünk, hogy a tudatosságunk növekedjék, amely az eszmélést hozza előbbre, nagyon-nagyon sok emberélet megmentését jelenti. A második világháború áldozatainak a sokszorosát, nagyságrendekkel többet lehet megmenteni, ha egy kicsit tudatosabb, érettebb, felnőttebb emberekké válunk, és nem a külvilág tömegpszichózisai, hanem belső lényünk elvárása, becsülete szerint cselekszünk. Ha bemegyek egy templomba, ilyen szavakat szeretnék hallani. Tüzes, lelkes, egyértelmű útbaigazításokat, elküldéseket, amelyekre a fiatalok várnak, mert egyelőre teljesen bizonytalanok, mert csak azt érzik, hogy iszonyatosan ki van cseszve velük, de hogy mit tehetnének, és hogy milyen potenciáljaik vannak, arról halvány lila ibolyájuk sincs. A pápától pedig olyan szavakat, amelyek az általam leírt évszázadokon át lezajlott, illetve még most is csúcsra járó korrumpálódást őszintén tárgyalják, beismerik, és mutatnak ki belőle. Olyan tanításokat, amelyek nem lehúzzák, lealázzák az embereket, hanem segítik a beérésüket, a bennük lévő potenciálok feltárását. Egy ultrafutó mondja, hogy alap esetben a fizikai ereje 40%-a mobilizálható, mert utána elkezdi érezni, hogy meghal, de ha azon a holtponton valahogy tuljut, akkor még másfélszer annyit tud futni megállás nélkül. Szerintem a szellemi potenciáljainknak jóval kisebb részét aktivizáljuk csak, százalékban kifejezve nem hiszem, hogy két számjegyű lenne. Őszinte, világos beszédek nélkül, illetve folyamatos mellébeszélésekkel, bájcsevegésekkel ez a helyzet nem fog megváltozni. Akkor majd jönnek az arabok és szépen átgázolnak rajtunk, mert egyrészt nagyon utálnak minket teljes joggal, másrészt egy csomó dolgot már most is sokkal jobban értenek, mint mi. Például vannak hőseik, akik az életüket adják azért, amit fontosnak tartanak ellentétben velünk, és emiatt nekünk az, hogy felrobbantja valaki magát a tömegben csak vallási fanatizmus, illetve csak azt látjuk benne, meg így magyarázzuk, miközben ő lázad azzal a mérhetetlen megalázással szemben, amellyel mi felébe kerekedünk, és vesszük el az eredendő életterét, az ő kis világát, szívjuk ki az olaját a földjükből, megvesszük érte a vezetőiket, hogy tudjunk autókázni nyugodtan, na, ettől szoktam hányni. Írok ezekről a dolgokról folyamatosan, volt már jó pár blogom, két-három hete indult a legújabb, az már célzottan is ezek körül a kérdések körül forog (azutolsoblog.blogspot.com). Fokozatosan és nehezen álltak össze bennem ezek a dolgok, három-négy éve egyszer már próbálkoztam egy (magyar) püspöknél, úgy hajtott el, ahogy a legyet szokták. Kértem, segítsen, hogy eljussak a pápához ezekkel a szavakkal, hát azóta egyetlen levelemre se válaszol. Tudom, hogy milyen rettenetes teher az egyházi hierarchia, tudom, hogy ebben a szigorú, merev rendben milyen nehezen tőrnek utat maguknak a friss hajtások, magamtól valószínűleg nem írtam volna most se, lényegében csak egyik barátom unszolásának engedtem. Nyilván tudnék még írni nagyon sokáig, de lassan megállok, mert kezdetnek ennyi elég lesz, ha pedig nem kapok rá választ (amitől azért tartok), akkor nyilván sok is. Nem vagyok egyszerű ember, de nem teljesen előzmény mentes, hogy ilyen leveleket írok, édesapám ugyanígy ráérzett a modern világ óriási ellentmondásaira és végtelenül siralmas voltára, és ugyanúgy elborzadt, mint én, amikor ebbe a végtelenül nagy fekete gödörbe, fekete lyukba belenézett. Erre az én esetemben még a kimaradt csecsemőkor is rárakódott, hogy nem tudtam úgy beszállni a játszmákba, mint más, az nyilván annak a 22 hónapnak is a következménye, amelyet viszont most már pozitívan élek meg, mert amiatt szabadabb vagyok sokaknál, akiknél ilyen anomáliák nem léptek fel, lazábbak a kötelékeim ehhez a szerencsétlenséghez, ehhez a modern közeghez, amelyet a szívem mélyéből gyűlölők tulajdonképpen, csak ezt sokáig még magamnak se mertem bevallani, és ebből a nem bevallásból, meg, hogy mégis csak igyekeztem alkalmazkodni hozzá, annyi szerencsétlenség lett az életemben, hogy most nem tudok mit kezdeni velük. Többet látok, és azzal amit látok, illetve azzal, ami fakad belőle, szolgálni szeretnék, amíg csak egy pici szusz van bennem. És nem úgy, hogy engedem magam lekeverni meg elhallgattatni, hanem úgy, hogy kiállok a bennem lévő isteni személy mellett, miden indíttatása mellett, ha kígyót-békát szórnak rám, ha máglyán égetnek el ezért, akkor is.
Ha ebben a szinódusi folyamatban ilyen kérdéseket és megfelelő súllyal fel lehet vetni, ha ezért engem nem akar senki megfojtani, leinteni, tökéletesen ellehetetleníteni, akkor szeretnék részt venni benne. Ha látom, hogy van rájuk valamennyi fogékonyság, és következik belőle valamilyen értékelhető kibontakozás. Nagyon szeretnék továbbra is személyesen találkozni a pápával, összeszedetten, tömören, szépen, de ható módon elmondani neki, hogy ebből az egészből semmi nem lesz, amíg az alapvető töréseken mindenki gubbaszt, mint a tyúkok az ólban, amíg a nyugat borzalmas ellentmondásairól, a problémák gyökereiről komolyan beszélni nem lehet. Mert most sajnos itt tartunk. Nem merünk kiállni ország-világ elé, a nyugat iszonyatos bűnét nem merjük exponálni, hebegünk, habogunk, és akkor persze, hogy nem mondunk semmit se. Kész vagyok dolgozni, átgondolni, igényesen, foghatóan is összerakni olyan írásokat, beszédeket, amelyek erről szólnak. Kész vagyok bekapcsolódni mély beszélgetésekbe, ha van rájuk fogékonyság, nyitottság, valódi igény. Nem vagyok hajlandó mütyürökkel foglalkozni, nem vagyok hajlandó problémák huszadik következményén járatni a számat, nagyon-nagyon kevés időnk van arra, hogy mi keresztények egy más minőségi tudatállapotba jussunk, és annak legyen értelmezhető hozadéka az egész földi társadalom számára. Nagyon kevés időnk van, mert nagyon nagy a baj, és nem csak a CO2 meg a covid meg a műanyag szennyezés meg a biodiverzitás pusztulása miatt, illetve ezek csak tünetek, az ember belső megborulásának, a hite elvesztésének a tünetei, hogy nem hisz magában, nem hisz abban, hogy változtatni tud, nem hisz abban, hogy kevesebb erőforrás is elég neki – na ezt a nagy sebet meg annak a gyógyítását kell nagyon komolyan venni, ezt a rettenetes tudati devianciát, amelybe nagyon szépen beszálltunk mi is, és éltük le benne az életünk java részét, mert annyira kényelmes és egyszerű volt, ahelyett, hogy felismertük volna gödör jellegét, és elkezdtünk volna kimászni belőle. Ahelyett, hogy értelmeztük volna az idők jeleit, ahelyett, hogy a megfelelő kérdéseket tettük volna fel, és a megfelelő válaszok megtalálásáért fáradoztunk volna. Nem nyújtom tovább, nagyjából látszik, hogy mit gondolok, várom a reakciót, hogy fel lehet-e karolni egy ilyen kezdeményezést vagy nem…
Tisztelettel!
Ohiteka
Sződliget, 2021. november 27.
Sződliget, 2021. november 27.
