Az utolsó blog: Első bejegyzés

We must each humbly bow to our destinies

Mindnyájan hajoljunk meg alázatosan sorsunk kívánalmai előtt

Van szabad akarat, de az a legfontosabb dolgokra nem terjed ki. A legfontosabb dolgok fel vannak fűzve az életvonalunkra, a történetünk kitörölhetetlen, mással nem helyettesíthető részét képezik, bele vannak égetve létünk legmélyebb rétegeibe. És amíg nem értjük meg, nem fogadjuk el a létfeladatunkat, amíg nem a szolgálatában töltjük időnk legnagyobb részét, addig nem lehetünk boldogok, bármilyen egyéb gyakorlatot is végzünk.

Két kimenetel

A dolgok mostani állása szerint az emberiségre a következő kimenetelek egyike vár:

Kifejlődik egy kataklizma elég rövid időn belül, amely mindent visz
Kifejlődik egy kataklizma elég rövid időn belül, amely nem mindent visz, valami megmarad az ellenére is, és azon el tud kezdődni egy új, magasabb fokú tudatosságban zajló élet

Hogy a kettő közül melyik fog bekövetkezni, az csak attól függ, hogy hányan és milyen fokon szánják oda az életüket arra az önmaguk belső lényével való személyes létkapcsolatra, amelyből minden szellemi fejlődés fakad. Ha elég sokan elhatározzák, hogy szolgálni fogják saját lelkük kibontakozásának, felnövekedésének, szárba szökkenésének folyamatát az őket körülvevő hiéna világ ellenére is, és megtesznek mindent, amit tőlük ez a fejlődés vár, akkor marad esély valamiféle túlélésre. Ha ezt nem határozzák el elég sokan, ha további időnket is csak elszórakozzuk meg mindenféle pótcselekvésekbe öljük, akkor ez a sötét éjszaka, amelyben most vagyunk, és amely még lehet, sőt lesz is sötétebb, soha sem fog semmiféle új nap születésébe torkolni.

Látom

Olyan érzékenységem olyan szintetizáló képességem van, mint keveseknek. Sokkal jobban belelátok ennek a világnak a borzalmas összefüggéseibe, mint a többség, sokkal világosabban látom, hogy mi honnan lett, és hova vezet. Nekem nem az és nem úgy fontos, mint másoknak, amiből óriási konfliktusaim támadnak velük, viszont közben képes vagyok meglátni e modern közeg rettenetének a teljes ívét, hogy honnan jött, és hova tart, sokkal jobban mint egy átlagember, és akkor persze hogy beszélnem is kell arról, amit látok. Mert aki lát valamit annak feladata azt elmondania másoknak, olyanoknak, akik még nem látják. Ezt hívják a prófétálás karizmájának, ami sajnos nagyon sok, sőt szinte az összes szabályt felülírja, a prófétának egyetlen mércéje van, belső lénye indíttatása, kapcsolata az angyallal, aki a szénparazsat tartja a fogóval és a száját süti vele. Már édesapámban is ez a tűz munkált, de bennem "sajnos" még erősebben dolgozik. Már Taizébe is ez vitt, de akkor még csak jórészt tudat alatt, ösztönösen követtem egy halvány indíttatást, mostanra viszont ez egy érett, értett, tudatosan vállalt küldetéssé hivatássá vált, és nyilván nem fogok kihátrálni belőle...

Blog ajánló

Többetektől kaptam olyan visszajelzést az utóbbi időben, hogy üzeneteim, amelyeket az interneten küldözgetek a négy égtáj felé, ötletszerűek, csapongóak, nem állnak össze kerek egésszé, stb, stb, stb, amiben sok igazság van, az egész világ azon küszködik, hogy a részeredményeiből valamilyen szintézist hozzon ki - miért lennék akkor én kivétel? Én is érzem, hogy ez így nincs rendben, hogy többet kéne dolgoznom azért, hogy a sok szétszórt gondolatból valami összeálljon, kikerekedjen, csak hát komoly praktikus korlátok is vannak. Tudom, hogy ez nem igazán jó mentség, de fogadjátok el tőlem arra a rövid időre, amíg nem válok jobb emberré, mert - őszintén szólva - remélem, hogy az utóbbi hamar be fog következni. A végső terv egy könyv megírása, de fájdalmasan kell tapasztalnom, hogy arra egyelőre még éretlen vagyok. Addig is kell lépni valamit viszont, és ennek jegyében indítok el most egy új blogot, illetve remélem, hogy ez most már tényleg az utolsó lesz, ahogy a neve is mutatja. Sokan közületek tudjátok, hogy volt már vagy 6-8 blogom, de visszanézve rájuk azt kell mondanom, hogy mindegyik szétfolyt, egyik se volt fókuszált eléggé a lényegre, egy csomó mással is foglalkozott, és ezért most már szégyellem valamennyit. Ezen akarok változtatni, és ezúttal valóban összeszedett és a lényegre összpontosító szeretnék lenni. Ettől persze még nem kell kihajítani mindent a korábbiakból sem, viszont megtartani csak azt fogom, ami a fősodorba illeszkedik, és ami mellébeszélés, csicsa, hablatty, az mehet a kukába, akármilyen jól mutatott is egy adott pillanatban. Máris vannak állandó oldalak az új blogban olyan tartalmakkal, amelyek már az előzőekben is megjelentek, és még nagyon sok tervem van, hogy mit lehet ide átlapátolni, de azért a szigorú cenzúra működni fog. És persze ott van a Főoldal, amelyen az új bejegyzések fognak megjelenni, azokat egyébként nagy részben éppen a Veletek való üzenetváltásaim fogják inspirálni, hisz nem volt ez máshogy eddig se. Nagyon szépen kérem tehát a visszajelzéseiteket, amennyire csak a körülményeitek és a bátorságotok engedi. Nem mondom, hogy népes rajongó táborral rendelkezem, többen haragszanak rám, mint ahányan szeretnek, de igazából engem ez inkább megnyugtat, min zavar. Számítok rátok, és nem csak az elismerésetekre, a kritikátokra úgy szintén. Az nem létezik, hogy minden mindenkinek nagyon tetszik első már olvasásra, ha szerettek, ha megbecsültök, mondjátok el nekem az averzióitokat is - ígérem, hogy megpróbálom a tisztességesen meghallgatni a véleményeteket akkor is, ha az nem kifejezetten ego barát. Azt nem ígérem, hogy mindenkitől mindent el fogok fogadni, amit mond vagy ír, sőt nyilván lesz olyan is, akitől semmit, mert vannak és lesznek is antagonisztikus ellentétek a Földön, olyan emberpárok, akik nem tudnak mit kezdeni egymással akkor sem, ha mindnyájan a mennybe tartunk (csak ne nyájban tegyük), de hátha nem ők lesznek az egyedüli olvasóim. (Még egy apróság: mint minden blogot ezt is alulról felfelé érdemes olvasi, mert a bejegyzések úgy kerülnek időrendbe.)

Miért?

Miért lett ez a blog? Ugyanazért, mint az összes többi, csak most már tényleg szeretnék egyet teljesen vállalhatóvá tenni. Az utóbbi 10 évben rengeteg mindent leírtam, főleg azért, mert egyre inkább az írás segített rádöbbenni arra, hogy ki vagyok én tulajdonképpen, mi ez a világ körülöttem, és hogy ezt a kettőt, hogy nem lehet összerakni. És végül arra is, hogy valahogy mégis csak össze kell. Ne gondolja senki rólam, hogy különlegesebb ember vagyok bárki másnál, viszont döbbenjen rá a saját különlegességére mindenki. Ami egy rettenetes dolog, mert abban a pillanatban, hogy ezt megteszi, legalább annyi fájdalom fogja érni, mint amennyi engem is ért. Persze, lehet ezt lassan is csinálni, én se kapkodtam el, de attól csak annyi történik, hogy a fájdalom cseppekben érkezik, nem egyszerre borítja el a lelket. Ami egy fontos szempont, mert a léleknek sokszor tényleg szüksége van időre, hogy az új körülményekhez alkalmazkodni tudjon. Pont ehhez szeretnék segítséget adni ezek között a meglehetősen nehéz körülmények között, ahova a xxi-dik század elejére jutottunk nagyon precíz, nagyon tömör mondatokkal, mert tudom, hogy senkinek sincs ideje sokat olvasni. Hosszan, terjengősen írni könnyű, röviden, tömören, a lényeget kiemelve rettenetesen nehéz. Az életem nehéz helyzetei során kapcsolatba kerülök más emberekkel is, és közben általában nagyon fontos dolgokat tanulok meg. Saját magam belső éréséből, személlyé válásom folyamatából, és az attól elválaszthatatlanul zajló másokkal való interakciók sorából próbálom kiemelni a lényeget, a legfontosabb tanulságokat. Aki tud, tegyen hozzá valamit ehhez! Lehet velem nem egyet érteni, lehet velem vitázni, harcolni, anyázni, nekem esni is akár, mert a becsületesen megküzdött harcoktól az összes abban résztvevő fél érettebb, felnőttebb, emberebb ember lesz. Ami nem épít, az a bájolgás, a mellébeszélés, a konfliktus kerülés, a mórikázás, a színházasdi. Azt kérem, hogy mellőzzük...

Nem kell hozzájárulni

Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az korrupt Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy. Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon. (Hamvas Béla)

2021. október 23.

Első bejegyzés