Életpálya

Abból a tévképzetből, hogy a történelem nagyjából befejeződött, a világbéke nagyjából kitört, a technika, a gazdaság és a kultúra nagyjából szárnyal, a fizikai és a szellemi fejlődés lehetőségei nagyjából korlátlanok, vagyis nagyjából a legjobb helyre és a legjobb időben születtem (és amelyet nyilván a szüleim meg a tanítóim kegyes hazugságainak köszönhettem, illetve ők is velem együtt a társadalmunk szemléletét megalapozó ideológia tömegpszichózisainak), mostanra eljutottam odáig, hogy a világ legerőszakosabb, legagresszívabb, legfasisztább civilizációjának (amelyik az egész Földet lerohanta, az összes értelmezhető alternatívát kiirtotta vagy ellehetetlenítette, az emberiséget a kihalás küszöbére juttatta) vagyok az egyik nagyreményű fia, és nagyjából nem tudok semmit se kezdeni azzal a szégyennel, amely ebből a tényből fakad, vagyis abból a gyalázatból hogy az egész életemet benne éltem le azoknak az előnyöknek a kihasználásával, amelyek előállításához töménytelen mennyiségű gazemberségre és vérontásra volt szükség, és amelyek ezért nem valódi eredmények voltak soha, csak egy szabad rablás végtermékei, mi viszont minket megillető jogos tulajdonként tekintettünk, és angyali nyugalommal építettünk rájuk az egész életünket, és most csodálkozunk hogy inog a ház, illetve a torony. Mondjuk a csoda szerintem inkább az, hogy ez a toronyház egyelőre még nincs a teljes összeborulás állapotában. Viszont ha nem kerülünk tisztába elég gyorsan eddigi teljesítményünk meglehetősen siralmas voltával, ha nem jön rá senki se, hogy az ő kis személyes életében hol voltak azok a pontok, ahol belecsúszott valamibe, amibe nem kellett volna, hogy hol korrumpálódott ő is ugyanúgy, mint az összes többi, mikor és mért vált a rendszer kiszolgálójává ő is, ahelyett hogy elkezdett volna kérdéseket feltenni, majd szépen kinőni belőle, leválni róla, ha ezeket a hazugságainkat nem fejtjük vissza magunkban kegyetlen következetességgel, ha továbbra is csak a kezeinket mossuk, ha nem ismerjük be hogy ez a világ itt most tőlünk is olyan amilyen, akkor a léthazugságaink bennünk is le fogják fojtani azokat az energiákat, amelyekből meg lehetne újulni, és holnaptól máshogy csinálni mindent. És akkor Atlantisz a szemünk láttára fog belesüllyedni a sarki jegek elolvadásából fakadó magasabb vízszintű tenger hullámaiba. Nem vagyok kivétel én sem, sumákoltam, hazudtam, tereltem, majomkodtam, báboztam én is annyit hogy az iszonyat. És most se tudom hogy mi a következő lépés azon túl hogy nagyon figyelni befelé, és nagyon következetesen hinni abban hogy mindez valahogy még jóvá tehető. Hogy valahogy le lehet válni erről a ganéjságról, hogy még el lehet valahogy mutogatni azt az üzenetet, amelyért a világra jöttem. Szóval, tettel, kézzel, lábbal, küszködve, sírva, szenvedve. Vannak korlátok de feszegetni akarom őket. Van szakadék de el akarok menni a pereméig. Van tűz - égessen ki. Van fájdalom - vigyen át a falon. Van könny - mosson tisztára!