Idén összevesztem egy csomó emberrel, viszont legalább kibékültem önmagammal. Lehet, hogy meg lehetett volna csinálni ezt úgy, hogy a káposzta is jól lakjék, meg a kecske is megmaradjon, de nem biztos. Most majd szépen hozzá lehet látni a kapcsolatok felépítésének, mert most már megvan a szikla alapjuk, eddig ugyanis nem volt, eddig homokra építkeztem, vagy inkább mocsárra, sárra, leginkább egy összeomlani készülő civilizáció végtelenül beteg alapvetéseire, mint sokan mások öntudatlanul is - sajnos. Jobban mondva most már nem kell hozzálátni semminek, most már csak befelé kell figyelni, a lélek mélységeire, ahol minden nagyon szépen magától, illetve leginkább a sors kegyelméből megszületik, és utána onnan ugyanolyan szépen fel is lehet hozni majd, de azért se kell nagyon erölködni, mert aki becsületes, azt az élet a szárnyaira veszi, és emeli fel őt egyre magasabbra. Nem azt a sok szerencsétlenséget benne, amire a társadalom felprogramozta őt, hanem a lelkét, belső lényét, a személyiségét, igazi önmagát. Nem kell kényszeresen beavatkozni semmibe, a belső fókusz (amely mindenki önmagára fordított szelíd, megértő, csaknem játékos, de mégis odaadó figyelme) segít, a gyakorlása által előálló önazonosság, önmagával való összhang, belső egység garancia minden ember számára, hogy pont az történjék vele, ami az egyetemes szellemi rend értelmében őt megilleti, az élet kibontakozásának pont az a része játszódjék le általa, amelyért leszületett a földre, és amelynél többet úgy sem tud, de nem is kell tennie, hiszen az az egyetlen, és ezért egyben a legtöbb is.
A hidak mögöttem éppen lángban állnak, ami nagy szerencse, mert így a visszafordulásnak még a gondolata sem legyint meg. Egész biztos, hogy hőssé kell válnom (a hős számomra az önmagát és sorsát teljesen elvállaló, békében elfogadó önazonos ember), mert a lélek bennem azt szeretné, én meg - bármennyire is félek ettől - képtelen vagyok ellenére tenni, vagyis ezt a vágyát teljesíteni fogom. Biztos, hogy nem hezitálás, zúgolódás nélkül, biztos, hogy nem jelesre, biztos, hogy nem jóra, de abban is elég biztos vagyok, hogy az erős kettes a végére azért meglesz. És abban szintén, hogy az erős kettes elég.
Idén kristályosodott ki a bennem születésem óta meglévő és bizonyos körülmények által még fel is erősített személyes érzékenység mibenléte és szerepe, idén kristályosodott ki, hogy ez a belső érzékenység hogyan hatott egész eddigi életemre, mennyi szenvedést, de ugyanakkor felhajtóerőt is köszönhetek neki, és idén kristályosodott ki az is, hogy mit kell vele csinálni ezután, hogy az életem ne elmúljon, hanem beteljesedjék. És az is, hogy mit várhatok tőle, mint befolyásoló tényezőtől, nyilván egy csomó elutasítást, meg nem értést, arcul csapást, és könnyen lehet, hogy azoktól is, akiktől a legkevésbé szeretném kapni, hiszen már most is, már jó régóta ez zajlik vastagon.
Az eddig eltelt bő 59 év nagy része kuka, de a megmásíthatatlan, átírhatatlan, kitéphetetlen szálak azért tartják magukat. Életem egyik legfájdalmasabb, de most már látom, hogy egyben a legboldogabb éve is ez a ma befejeződő. (Egyébként is úgy vélem, hogy az a normális, ha az ember mindig az éppen lezáródó évét érzi a legboldogabbnak. Mert a boldogságnak növekednie kell, és nem a fájdalom hiányától, hiszen - a közfelfogással szemben - a boldogság nem fájdalom hiányt jelent. A boldogság abból fakad, hogy valaki teszi a dolgát, a létfeladatát, amire született, és egyre inkább azt és csak azt. Ami minden körülmények között lehetséges.) Akinek még nem volt olyan éve, amely során megtapasztalta volna azt a saját léte felfoghatatlan mélységeiben rejlő biztos alapot, amelyre bármit fel lehet építeni, mert mindent elbír, és persze emiatt fel is kell építeni rá azt a bármit, amelyre az ember késztetést érez, annak kívánom, hogy 2022-ben hasonló élmények érjék, mint amilyenek engem idén értek! Boldog Új Évet Nektek!
