Valakinek - egynek Közületek - lassan leeshetne a tantusz, hogy mit csináltok velem! Igen, valami olyasmit kéne felfogni, aminek az értése nem divat ebben a teljesen szétesett tudatú társadalomban, de hát könyörgöm emberek vagyunk, és az emberség lényege pont az, hogy nem megy vakon az összes többi után - ugye? Úgy feszítették Jézust keresztre, ahogy Ti engem - pontosan ugyanazokkal az indítékokkal - meg ahogy az összes prófétát gyűlölte a környezete. Ugyanaz a barom, kretén elutasítás van ebben az egész rettenetes családtörténetben velem szemben is az elejétől kezdve, illetve mióta nem vagyok hajlandó gondolkodás nélkül kiszolgálni bizonyos közizléseket, belefolyni a modern világ reménytelen gőgjébe önként és dalolva: "Heil Hitler!" - az is pont erről a tőről fakadt ugyanis, csak nem volt elég ügyesen kommunikálva, rossz volt a PR-ja, különösen a zsidók körében. Mióta elmentem Taizébe, mióta visszajöttem onnan, mióta nem tudok beállni a legkülönbözőbb sorokba, amelyekbe sokan sajnos szemrebbenés nélkül, mióta nem tudok azonosulni azzal a fajelmélettel, amelyet a fehér ember magának állított a felsőbbrendűségéről, és amely ennek az egész civilizációnak nevezett szerencsétlenségnek az alapvetése lett, mióta erről a katasztrófáról, amelyet mi itt mindnyájan előidézünk, valahogy igyekszem leválni, elevezni tőle hogy az elsüllyedése ne legyen egyben az én elsüllyedésem is, meg a Tiétek se... hogy ha már élni nem lehet, akkor legalább meghalni lehessen benne úgy, hogy az ember nem csak szemetet hagy maga után, hanem valami maradandó értéket is. Kimondva vagy kimondatlanul, akarva vagy nem akarva, ösztönösen vagy tudatosan az egész életem erről szólt, illetve az a pár óra, amikor tényleg magamnál voltam, vagy legalább egy kicsit fel eszméltem abból a kómából, amelyikből utoljára Csipkerózsikának sikerült felébrednie, amikor azt csináltam ami belőlem jött, és nem csak a rám telepített operációs rendszer parancs file-jait futtattam nappali meg éjszakai batchek-ben kötegelve egyiket a másik után adagolva be a lyukkártya olvasóba. Valamelyikőtök vegye már ezt észre! Nem akartam csillogó szemű droidja lenni annak a látszat fejlődésnek, illetve annak a nagyon is valódi pusztulásnak, amely most a globális trend, és nem akartam, hogy ugyanolyan műlények legyenek a gyermekeim, amilyen én is elég nagy részben lettem sajnos minden erőfeszítésem ellenére. Ez az egyetlen igazi bűnöm, és ezért lettem elzavarva hazulról, és ezért kell most 9,5 év nyíregyházi és 3,5 év sződligeti albérlés után életem harmadik albérletébe költöznöm, és hálát adni az égieknek, hogy már megint a kezemre játszottak egy nagyon barátságos lakást, azért meg még jobban hogy van körülöttem pár ember (nem sok de azért bőven többes szám), aki ebből az egész drámából valamit azért felfog és segít nekem és egy ici-picit mellém áll Helyettetek, akiknek igazán kéne. Akiket most alakítotok, azok nem Ti vagytok, szerepeket játszotok, amelyeket eltanultatok, olyan szerepeket, amelyek Belétek, Rátok égtek, és amelyeknek Hozzátok, a Ti személyes lényetekhez szinte semmi közük sincs, de amelyektől megválni mégis nehéz, mert adnak valamekkora biztonságérzetet. Valaki Közületek vegye már ezt észre - könyörgöm! Egy abból generációkon átívelő ötös fogatból amelyet tudattalanul képeztek, hogy a változás szele el ne kezdjen fújni, mert ebben a társadalomban a változástól, a valódi változásoktól pánikbetegség tör ki mindenkin nyomban, elég, ha valaki csak céloz rájuk, már zuhannak le a másfél tonnás vasajtók a 3 méter vastag falú beton bunkerek be-kijáratainál. Egy, csak egy kapcsoljon végre. Mert ha egy kapcsol, akkor az átterjedhet az összes többire is. Kérem szépen! Plíz! Bitte! Je vous prie! Parakalo! (Az utóbbi a görög változat - nekem az tűnik a legkifejezőbbnek a magyar után.)
Iszonyúan ki van szúrva velem - iszonyúan! Nyilván nem vagyok ártatlan benne én sem, de hogy most minden csap el van zárva, illetve lényegében a kezdetektől nem lehetett értelmesen megbeszélni semmit sem, az nem csak az én hibám, sőt a vége felé már csak az enyém nem volt szinte... Persze nyilván nem lehet egyértelműen számon kérni Rajtatok sem, hisz borzalmas előítéletek élnek a társadalomban illetve borzalmas torzulások terhelnek mindenkit, de ez a végeredmény minőségén nem változtat, legfeljebb a felelősségeteket mérsékli (és az enyémet is, mert az én hibám meg az, hogy ezt az egészet hagytam, és nem borítottam ki a bilit rögtön, hanem lötyögtettem a tartalmát jó 20-30 éven át). Nyugodtan ki lehet mondani, hogy ezt az egészet a két meghatározó nő szépen lejátszotta, és azt is hogy a gyerekek is náluk kössenek ki. Nem mondom, hogy mindent tudatosan és előre megfontolt ártó szándékkal, de attól még ez történt. Szigorú értelemben véve erre a "gazemberség" egy túl enyhe szó. Számomra most már csak az a kérdés hogy mit tehetek én Nélkületek. Nyilván nem megyek a Dunának, bár itt a Dunakanyarban adottak hozzá a feltételek (a zenei aláfestés lehetne például egy részlet a Bánk Bánból), de az, hogy az ember több, mint 30 éven át küzd a gyermekeiért, és a végén elveszíti őket, azért nem egy könnyű helyzet - lássuk be! Nyilván nem véletlenül kaptam de attól még szenvedéssel fog járni, mert ezt alázattal elfogadni lehet, de örömmámorba úszni tőle nem. Persze a fájdalom és az öröm jó esetben nem kizárják, hanem erősítik egymást, de ez most tényleg az a jó eset mindnyájunk számára?
Iszonyúan ki van szúrva velem - iszonyúan! Nyilván nem vagyok ártatlan benne én sem, de hogy most minden csap el van zárva, illetve lényegében a kezdetektől nem lehetett értelmesen megbeszélni semmit sem, az nem csak az én hibám, sőt a vége felé már csak az enyém nem volt szinte... Persze nyilván nem lehet egyértelműen számon kérni Rajtatok sem, hisz borzalmas előítéletek élnek a társadalomban illetve borzalmas torzulások terhelnek mindenkit, de ez a végeredmény minőségén nem változtat, legfeljebb a felelősségeteket mérsékli (és az enyémet is, mert az én hibám meg az, hogy ezt az egészet hagytam, és nem borítottam ki a bilit rögtön, hanem lötyögtettem a tartalmát jó 20-30 éven át). Nyugodtan ki lehet mondani, hogy ezt az egészet a két meghatározó nő szépen lejátszotta, és azt is hogy a gyerekek is náluk kössenek ki. Nem mondom, hogy mindent tudatosan és előre megfontolt ártó szándékkal, de attól még ez történt. Szigorú értelemben véve erre a "gazemberség" egy túl enyhe szó. Számomra most már csak az a kérdés hogy mit tehetek én Nélkületek. Nyilván nem megyek a Dunának, bár itt a Dunakanyarban adottak hozzá a feltételek (a zenei aláfestés lehetne például egy részlet a Bánk Bánból), de az, hogy az ember több, mint 30 éven át küzd a gyermekeiért, és a végén elveszíti őket, azért nem egy könnyű helyzet - lássuk be! Nyilván nem véletlenül kaptam de attól még szenvedéssel fog járni, mert ezt alázattal elfogadni lehet, de örömmámorba úszni tőle nem. Persze a fájdalom és az öröm jó esetben nem kizárják, hanem erősítik egymást, de ez most tényleg az a jó eset mindnyájunk számára?
Éva azt a tanácsot adta, hogy kérjek külső segítséget, dolgozzam fel valaki közreműködésével. Mit? Hogy igazából egy percig se szeretett, én meg éretlen voltam ezzel szembenézni, miután az édesanyámmal is lejátszottam ugyanezt a mintát, hiszen az se világosodott ki teljesen, sőt szinte teljes homályban maradt, amíg az édesapámat halálba nem ápolta? És hogy abban a káoszban, amely így előállt, a gyermekeim is megzavarodtak egészen? Köszönöm szépen, én ezt látom most már külső segítség nélkül is, korábban meg nem láttam azzal együtt se. Nem vádolok senkit, mert ennek a történetnek nem az a tanulsága, hogy X vagy Y mit tett vagy mit nem tett - tettem én is épp elég olyan dolgot, amelyért minden megvetést megérdemlek, fel lehet sorolni, aki kedvet érez rá, hozzászólásban nyugodtan leírhatja. Ennek a történetnek az a tanulsága, hogy nem egy normális közösség, hanem egy magából elképesztő mértékben kivetkőzött, minden méltóságát, minden tartását elveszített, nullára leamortizálódott csőcselék vesz minket körül, abba nőttünk bele, az nevelt minket barmokká, és bizony legtöbben benne is maradunk meg az így létrejött állapontkban az életünk végéig, vagy kihullunk belőle valamelyik lyukon, mert olyan, aki felfelé tud távozni, ki tud nőni, ki tud emelkedni belőle, nagyon kevés van. Vannak eredményei a nyugati civilizációnak, több, mint bármelyik másik formációnak volt, ez igaz, viszont egy dologban az összes eddigitől el van maradva, és vele mi magunk is, és ez az utóbbi akkora baj, hogy az összes sikere fényét kioltja: nem képezünk szerves egységet sem magunkkal, sem egymással, sem a környezetünkkel, a darabjaink nagyon szépen fejlődnek, de mindegyik magában, semmi nem nem tud együttműködni mással, a világmindenséget összetartó erők megrendültek, és ezt a törést a részsikereinkkel nem leszünk képesek megoldani soha, ha az egekig építjük a bábeli tornyainkat akkor sem. Vagy vissza tudjuk állítani az önazonosságunkat egyénileg és össztársadalmi szinten is fel tudjuk éleszteni azt a szerves működést, amely az élő szervezeteket mindig is jellemezte, vagy nagyon hamar bele fogunk halni abba a mély altatásba, amelybe visszük és tartjuk egymást lassan évszázadok óta. Leszünk-e engedelmes kiszolgálói nem elveknek, ideológiáknak, működési módoknak, nyájmelegséggel csábító közösségek elvárásainak, ilyen-olyan leszűkítéseknek, hanem annak a felfoghatatlan gazdagságnak, annak teljességnek, annak a személyes valóságnak, amelyet saját létünk, egymás és az egész világ léte jelent? Nem hiszem, hogy ezt a szolgálatot, ezt az áldozatot, a személlyé, az emberré, az isteni lénnyé válást, a titkot, a misztériumot, a belső utat meg lehetne úszni, ki lehetne váltani bármi mással. A jövő egyháza vagy misztikus lesz, vagy nem lesz semmilyen - hires, sőt hírhedett prófécia, amely azonban ennek ellenére sem jutott el sok ember szívéhez. A belső hang, a szív mélyének a vágyai, a rájuk való folyamatos figyelem, a folyamatos éberség állapota és nem csak agyműködésre, hanem mindenre, arra a teljes spektrumra, ami a szellemi létet jelenti - ezek lesznek az elkövetkezendő évek kulcsszavai. Ha a fókuszt rájuk fogjuk tudni vinni, lesz xxii-di század, ha nem, akkor viszont ne reménykedjünk semmiben, mert azoknál a reményeknél, amelyeket káprázatokba helyezünk, a reménytelenség is sokkal jobb. Igaz, hogy ez a kibontakozás egy nagyon fájdalmas folyamat máris, és valószínű, hogy még fájdalmasabb lesz, részt venni benne tényleg embert próbáló feladat, viszont értelme egyedül annak van, és boldogság sem fakad semmi másból. Ezt szerettem volna elmondani Nektek, de ahogy a lóval nem lehet imádkozni, úgy beszélgetni se lehet olyanokkal, akik a már említett másfél tonnás vasajtók mögött szépítgetik magukat 0/24-ben. Sikerült olyan fokú elutasítást felhalmoznotok a sok generációs tragédiákból, hogy még én sem tudok mit kezdeni vele. Ami azért eredmény, mert nem tartozok azok közé, akik könnyen feladnak bármit is. A búcsú nem azt jelenti, hogy látni sem akarlak Benneteket, hanem azt, hogy én erre most már nem tudok mit lépni. Ég Veletek, mást nem mondott, szeme túlragyogott minden csillagot (Edda: Ment a hűtlen...). Ugyanazon a vonalon fogok lakni január végétől is, mint eddig, csak egy másik "SZ" betűs településen, ennek alapján már meg tud találni engem az, aki akar. Aki meg nem akar, annak a 12 tizedes jegyet tartalmazó GPS koordináta se elég, pedig azzal már egy gobostű fejét is be lehet tájolni. Eddig 13 karácsony estét töltöttünk külön egymástól. Idén lesz a 14-dik. Idén lesz a 14-dik?
(Azért ha valaki más is olvassa e sorokat, és tud tenni bármit a nevezett ötös fogat vagy legalább valamelyik tagjának felébresztése érdekében, akkor azt hálásan meg fogom köszönni neki...)
