Mindenki azt keresi körülöttem, hogy hol voltak azok a traumák az életemben, amelyek miatt így meggyűlöltem azt a társadalmat, amelyben élek. És az senkinek sem jön le, hogy ez tényleg egy élhetetlen társadalom, amellyel igazából nem is lehet mást csinálni, mint gyűlölni, és persze hogy lettek bennem óriási traumák TŐLE, meg persze hogy másokban is, illetve szóljon az, akinek nem. Vagyis senkinek se jön le, hogy fordítva következtessen, de teljesen világos az is, hogy miért nem. Azért nem, mert akkor neki is be kéne ismernie, hogy egy gyűlöletes dologgal volt egész jó barátságban egész eddigi élete során, sőt az egész exisztánciáját elég nagy részben arra építette. Az pedig nem egy könnyű felismerés. Sőt egy nagyon nagyon nehéz. Viszont az emberiség sorsa most ezen a felismerésen múlik mégis.
Mert ha mélységében megértjük ennek a társadalomnak a borzalmát, akkor mélyről feltörő energiával fogjuk majd keresni a kijáratot is belőle. Amivel talán találunk majd valamit - mert nélküle bizonyos, hogy semmit. Itt nem kozmetikázni kell a felszínt, hanem az egészet úgy, ahogy van fel kell robbantani. Nem a világot, hanem azt, ahogy gonolkodunk róla, meg azt amilyen kapcsolatban vagyunk vele. A kis lépések jók, időt lehet nyerni velük. Nem sokat, de egy keveset igen. A hasznuk annyi, hogy egy kicsit több időnk lesz arra, hogy a bátorságunkat összeszedjük, és lépjünk nagyot is. Először belül, például mondjuk ki nyugodtan, hogy mi mindent benéztünk mi magunk is, hogy angyali nyugalommal élvztük teljesen korrupt dolgok előnyeit mi is ugyanúgy, mint a nyáj összes többi birkája, anélkül, hogy egyáltalán elgondolkodtunk volna a vállalhatóságán, meg hogy hova vezet az hosszabb távon. Fűtés, áram, autókázás, nyaralás, kevés olyan ember van ma Magyarországon, akinek ezeket a kérdéseket ne kéne feltennie, illetve vannak azért, de azok más miatt nem fognak erre gondolni. Ha az ember belegondol abba, hogy ebbe a borzalomba milyen nagy nyugalommal belecsúszott maga is, és nevelte a gyermekeit is rá anélkül hogy egy szóval felhívta volna a figyelmüket a létmódunk lehetetlenségére, akkor majd elegendően meg fog rendülni, hogy ne akarja ezt folytatni, illetve minden létező eszközt megragadjon a belőle való kiemelkedésre. Ha elegendően sokan átérzik ezt az egész borzalmat a maga rettenetes valóságában, akkor majd lesz alap impulzus arra, hogy változzon a közösség kollektív tudata is, nem csak a felszínen egy-két nevetségesen kis légypiszkot takarítsunk el, és nyugodjon meg attól mindenki, hogy lám-lám (egy kicsit) foglalkozunk a jövőnkkel. Akkor majd valódi áldozatok erejével fog betörni a gondolkodásunkba a változás igénye, olyan áldozatok erejével, amilyeneket például én is hozok, amikor nem engedem, hogy a családtagjaim, meg sok egyéb ismerősöm lelki terrorja kiölje belőlem ezt a nagyon helyénvaló prófétai szót. Majd ha lesznek ilyen emberek ezrével, százezrével, millió számra, akkor el fog kezdődni egy kis átalkulás, és akkor tényleg a jövő esélye fog megszületi. De addig nem. Egyelőre nagyon lassan és nagyon a felszínen lépegetünk csak...
