Január vége óta Szobon lakom, az országhatártól 150 m-re, vagyis tulajdonképpen eléggé a világ végén, ha átnézek a folyón (az Ipolyon) már Szlovákiát látom, még akkor is, ha az a terület ugyanakkora erővel lehetne a miénk is, mint amekkora erővel most egy másik ország bitorolja. Érdekes történet, hogy hogyan kerültem ide, mert részben ilyen-olyan véletlenek játékának tűnhet, miközben elég határozottan érzem, hogy egyáltalán nem az, egy nagyon is sorsszerű kifejlet következett be, mely szépen illeszkedik abba az életívbe, amelyen eddig is repített a kegyelem. Az első pillanattól kezdve végtelenül idegennek éreztem azt a modern világot, amely körülvesz, de egy darabig csak nagyon mélyen, nagyon tudat alatt lázadtam ellene, aztán az averzióm fokozatosan és egyre jobban tudatosult, most pedig ott tartok, hogy a szocializálódásom folytán előálló millió kényszerű kötődésemen kívül lényegében semmi közöm sincs hozzá, semmi keresnivalóm sincs benne. Sőt azt hiszem, hogy másnak se, de helyettük nyilván nem mondhatok ki olyan dolgokat, amelyekkel az ő dolguk lenne szembe nézni, illetve már nagyon régóta ezt kellett volna tenniük - na, most mégis csak kimondtam valahogy. Persze nem arról van szó, hogy hagyjam magára az emberiséget az ő nagy bajában, és mostantól csak málnaszörpöt szürcsöljek a helyi léüzemben dolgozó törpékkel együtt (illetve tenném ezt, ha az a léüzem még létezne), hanem arról, hogy segíteni csak kívülről lehet, vagyis kizuhanva abból a buborékból, amelynek nyugati civilizáció neve, és valahogy mégis csak visszatérve az emberségnek azokhoz az egyetemes létbeli gyökereihez, ahhoz a szerves egységhez, amelyen pont az utóbbi gázolt át leginkább (körülbelül úgy, ahogy most az orosz tankok száguldoznak Kijev sugárútjain), végzett iszonyatos pusztítást rajta. Vagyis a kivonulásom felé egyáltalán nem elszigetelődés vágya hajt, hanem pont az egység, az összetartozás vállalása ott, abban a mélységben, ahol ennek van realitása, szemben azzal a káprázattal, amelyet a modernizmus állít az egységről, azzal ahogy az egységet elképzeli meg képzeltei mindenki mással is, aki nem elég figyelmes (és most már tényleg nagyon nehéz figyelmesnek lenni). Nem tudom, hogy ilyen felismerések után hogyan és meddig lehet élni, hogy ez a Mátyás királyos meséből már ismerős jöttem is, meg nem is, hoztam is ajándékot meg nem is, "nem vagyok itt, mert nincs más módja annak, hogy nagyon is itt legyek", meddig és hogyan függ működni, de azt tudom, hogy én, azok után, ami tudatosult bennem az elmúlt sok év során, mást nem tehetek, és ezért nyilván nem is akarok. Ez minden bizonnyal elég nagy kihívás ott, ahol a kollektív tudat minden fronton szembemegy az értelemmel, a lélekkel meg pláne, illetve végtelenül meg van zavarodva, de azért remélem, hogy meg fogom találni a valameddig történő megmaradás módját, és remélem azt is, hogy fogok tudni üzenni valahogy a világnak, hogy: "Héka - ébresztő!" Mert utána nyilván meg kell halnom, mert minden hősnek az a sorsa, hiszen különben zsarnok lenne belőle...
