Most, hogy beköltöztem egy kastélyba, vagyis lakhelyem jellege összhangba került nemesi származásommal, ideje hozzálátnom a párkereséshez. Végül is egy kastély hercegnővel együtt teljes, nélküle sérül a tündérmese szerves egysége...
Január vége óta Szobon lakom, az országhatártól 150 m-re, vagyis tulajdonképpen eléggé a világ végén, ha átnézek a folyón (az Ipolyon) már Szlovákiát látom, még akkor is, ha az a terület ugyanakkora erővel lehetne a miénk is, mint amekkora erővel most egy másik ország bitorolja. Érdekes történet, hogy hogyan kerültem ide, mert részben ilyen-olyan véletlenek játékának tűnhet, miközben elég határozottan érzem, hogy egyáltalán nem az, egy nagyon is sorsszerű kifejlet következett be, mely szépen illeszkedik abba az életívbe, amelyen eddig is repített a kegyelem. Az első pillanattól kezdve végtelenül idegennek éreztem azt a modern világot, amely körülvesz, de egy darabig csak nagyon mélyen, nagyon tudat alatt lázadtam ellene, aztán az averzióm fokozatosan és egyre jobban tudatosult, most pedig ott tartok, hogy a szocializálódásom folytán előálló millió kényszerű kötődésemen kívül lényegében semmi közöm sincs hozzá, semmi keresnivalóm sincs benne. Sőt azt hiszem, hogy másnak se, de helyettük nyilván nem mondhatok ki olyan dolgokat, amelyekkel az ő dolguk lenne szembe nézni, illetve már nagyon régóta ezt kellett volna tenniük - na, most mégis csak kimondtam valahogy. Persze nem arról van szó, hogy magára hagyjam az emberiséget az ő nagy bajában, és csak mostantól csak málnaszörpöt szürcsöljek a helyi léüzemben dolgozó törpékkel együtt (illetve tenném ezt, ha az a léüzem még létezne), hanem arról, hogy segíteni csak kívülről lehet, vagyis kizuhanva abból a buborékból, amelynek nyugati civilizáció neve, és valahogy mégis csak visszatérve az emberségnek azokhoz az egyetemes létbeli gyökereihez, ahhoz a szerves egységhez, amelyen pont az utóbbi gázolt át leginkább (körülbelül úgy, ahogy most az orosz tankok száguldoznak Kijev sugárútjain), végzett iszonyatos pusztítást rajta. Vagyis a kivonulásom egyáltalán nem elszigetelődés, hanem pont az egység, az összetartozás vállalása ott, abban a mélységben, ahol ennek van realitása, szemben azzal a káprázattal, amelyet a modernizmus állít az egységről, meg ahogy azt ő elképzeli meg képzeltei mindenki mással is, aki nem elég figyelmes. Nem tudom, hogy ilyen felismerések után hogyan és meddig lehet élni, hogy ez a nem vagyok itt, mert nincs más módja annak, hogy nagyon itt legyek mégis, meddig és hogyan függ működni, de azt tudom, hogy én, azok után, ami tudatosult bennem az elmúlt sok év során, mást nem tehetek, és ezért nyilván nem is akarok. Ez minden bizonnyal elég nagy kihívás ott, ahol a kollektív tudat minden fronton szembemegy az értelemmel, a lélekkel meg pláne, illetve végtelenül meg van zavarodva, de azért remélem, hogy meg fogom találni a valameddig történő megmaradás módját, és remélem azt is, hogy fogok tudni üzenni valahogy a világnak, hogy: "Héka - ébresztő!" Mert utána nyilván meg kell halnom, mert minden hősnek az a sorsa, hiszen különben zsarnok lenne belőle...
Egyszer volt egy feleségem, akivel szerettem volna együtt repülni, de neki ez a röppálya mindig is idegen volt, illetve azt hiszem, hogy még annyira se merte kihajigálni a ballasztokat, amennyire én azért lassan elszórom őket, úgy meg nem nagyon lehet elszakadni a földtől, hogy az ember közben tonnákat cipel. Rajta kívül volt három gyermekem is, meg még vannak is, csak nem állnak szóba velem, mióta nem akarok nekik folyékonyan hazudni. A dolgok mostani állása szerint szintén a terheket vették magukra inkább (ami egy kicsit az én hibám is, az anyjuké meg vastagon az), de talán ez még változhat. A hiba szót használtam, amely a közbeszédben egy kicsit összekapcsolódik a felelősségre vonással is, de ezt én azért nem úgy értem, mint sokan mások. Én úgy gondolom, hogy egy mindenféle emberi realitásoktól elképesztően messze távolodott civilizációba növünk bele mindnyájan, és élünk benne, ahol a normális emberré válás esélye nulla, sőt már a közelítése is kisebb fajta csodának számít. Vagyis a jó ég tudja, hogy kin mit lehet itt számon kérni, valószínűleg nem is a számonkérés az igazi feladat, hanem az, hogy egy kicsit kezdjük el a köd feloszlatását. Hogy teljes legyen a sor, megemlítem még az édesanyámat... Vagy nem, őt inkább mégse! Viszont az édesapám egy szent ember volt, és annyira szeretett, mint eddig még senki, meg úgy egyébként is, ha tízezer emberből egynek összejön egy olyan édesapa, mint amilyen nekem összejött, akkor azzal azt hiszem, már túlbecsültem az arányt. Nyugodjon békében, mert ő tényleg megérdemli.
Ha valamelyik hölgy ezek után úgy érzi, hogy szívesen megismerkedne velem, akkor mért ne! Idén leszek 60 éves, egészséges vagyok, sokat futok főleg terepen, mert úgy érzem, hogy fizikálisan leginkább a futás segíti a szellemi fejlődést. Azon kívül végzem a munkámat, rendezem az ügyeimet, néha veszek valamit, főleg élelmet, és sokat írok arról, hogy az emberiség momentán a végóráit éli, és hogy ezt lassan be kéne látnunk, mert különben úgy fogunk meghalni mindnyájan, hogy nem marad utánunk semmi. Mást nem nagyon csinálok. Igyekszem egyre tudatosabban, egyre inkább belülről, a személyesből felépíteni azt, ami kívül látszik, igyekszem az idők jeleiből olvasni, minden adódó helyzetben ott lenni, a fájdalmakat és az örömöket is átélni, korunk divatos szavai közül talán a mindfulness fejezi ki a legjobban azt, amiről beszélek. Utazni szerettem, de mára teljesen lekopott rólam ez a vágy, leginkább odamegyek, ahova nagyon egyszerűen is képes vagyok eljutni, például a Nagy Gallára majd, ha kitavaszodik, mely innen 6-8 km-re van, és vélhetően futható az odavezető út. Van egy csomó könyvem és CD-m, valószínű, hogy a különböző selejtezések után is bőven több, mint kéne, mert egyre kevesebbet olvasok és egyre kevesebb zenét hallgatok. Művész moziba nagyon ritkán még elmegyek, színházba, hangversenyre legfeljebb akkor, ha valamilyen személyes vonatkozása is van az alkalomnak, mondjuk valaki nagy szeretettel meghív, ami nem történik meg gyakran. Budapesten születtem, de mára teljesen meggyűlöltem azt a várost, meg sokat romlott is a hangulata a járvány alatt, talán a Margit sziget az egyetlen olyan része, amelyik egy kicsit még vonz. Csak komoly párkapcsolat érdekel, illetve a felé való növekedés, személyiségfejlődés, mely nagy odaszánásból, a belső fókusz gyakorlásából fakad, és amely az olvasatomban nagyon hangsúlyosan leválás erről az arcátlan, zavarodott, agresszív, fasiszta szubkultúráról, és annak minden mozgalmáról, meg minden sallangjáról is, visszatérés a férfi-női, emberi gyökerekhez,vagyis a századok során ránk kent gyalázatok eltávolítása magunkról, a kimosakodás belőle. Attól. aki az előző mondatot egyáltalán nem érti, azt kérem, hogy ne keressen. Aki viszont úgy érzi, hogy van valamennyi jelentése, és szeretné is azt a jelentést egy férfi-női kapcsolat keretein belül kibontani, azzal örömmel leveleznék, találkoznék...
Ohiteka
