Az utolsó bejegyzés

Európa és a nyugat, és minden ami belőle nőtt ki, nem egy kultúra, hanem a világ legmocskosabb, legpatkányabb hatalmi struktúrája, amely színtiszta káprázatokra épült az elejétől kezdve, és mi ezt szépen bekajáltuk, mert finom volt, pedig egy percig se lett volna szabad komolyan vennünk. Mi mostanáig ennek a rendszernek a haszonélvezői voltunk, vagyis mindabban a gyalázatban, amelyet elkövetett, maximálisan bűnrészesek vagyunk, és most képtelen vagyok megmagyarázni az oroszoknak, hogy mért is kéne minket életben hagyni. (Már az araboknak se tudtam.) Az egész életünk abból állt, hogy a világ legnagyobb show műsorát néztük, és aztán beálltunk mi is sózni hiszen mért ne? Persze, valóságnak árulta, de ahhoz köze se volt, viszont nagyon élveztük a tobzódást benne, amelynek a lehetőségét kínálta, mert addig se kellett komoly munkát végezni. A legkevesebb az, ha emiatt most szétlövik a seggünket - bőven megérdemeljük! Az a baj hogy én ezt már 26 évesen is éreztem egy kicsit, akkor, amikor Taizébe mentem, de a mag nem fogant meg elég erősen bennem se. Az a baj, hogy összességében én is ugyanúgy korrumpálódtam, mint az összes többi, pedig ott volt bennem a gyanú végig, de én sem figyeltem rá annyira, mint amennyire kellett volna. Nagyon szépen meg tudjuk magyarázni a világ többi részének, hogy ők mért gazemberek, miközben a legnagyobb gazemberek mind közül mégis csak mi vagyunk, hiszen mi juttattuk az emberiséget a kihalás szélére, senki más, ezzel a privilégiummal senki sem büszkélkedhet rajtunk kívül. Putyin agresszív? És akkor mi milyenek vagyunk? Min gázoltunk keresztül, mit pusztítottunk el, mit éltünk fel szavakban ki nem fejezhető felelőtlenségünk folytán? És mennyi személyes hasznot húztunk mi magunk is ebből a felelőtlen viselkedésből? Minden szabadidős tevékenységünk, az utazásaink, a könnyű szellemi munka, a kényelmes életterünk adottságai, a fűtött lakás, a meleg víz a kádban, a korlátlan lehetőségek tárháza, ezeknek a feltételeit oltári gazemberségek, a természet meg egy csomó ember kirablása teremtette meg, és nekünk kiválóan sikerült e felett a kissé zavaró tény felett szemet hunynunk, és úgy tenni, mintha ez a létmód a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tudatosan vagy nem, illetve hogy mennyire, azon lehet vitatkozni, de mégis csak eladtuk magunkat egy gyilkos rendszernek, mégis csak annak a Júdás pénzéből finanszíroztunk egy olyan jólétet magunknak, amelyben a világon keveseknek van csak részük. Nekünk a minket felnevelő civilizáció rettenetes agresszivitását rég fel kellett volna ismernünk, és régóta minden erőnkkel igyekeznünk kellett volna leválni róla, üzenni arról, hogy mi folyik itt valójában és igyekezni valahogy megmaradni normálisnak. Ehelyett szépen elnyaraltuk az időnket, a minket körülvevő rettenetes veszélyeket fel sem fogtuk, és akkor persze, hogy nem üzentünk róluk semmit, nem inspiráltunk senkit se arra, hogy az alapkéréseket legalább feltegye, a téboly szabadon tombolhatott miattunk is, a téboly, amelynek következtében most naponta több ezren halnak meg Ukrajnában, meg ki tudja, hogy milyen rémségek fognak következni még. A gyermekeimet sajnálom leginkább, mert ők nem tehetnek semmiről. Ezt 20-30 évesen még nem lehet világosan átlátni, ha nem kapnak semmi segítséget hozzá, de 50-60 évesen már illet volna. Lassan állt össze a kép nekem is, valószínűleg túl lassan, mert én is kurva jól elvoltam a mütyürjeimmel, mint lényegében mindenki. Nem tudom hogy ezek után mi a teendő, de lehet, hogy leginkább szépen meghalni, vagyis úgy, hogy abból derüljön ki valami azok számára, akik véletlenül életben maradnak talán. Ez az utolsó blogbejegyzés, ha ezek után még írok bármit is, akkor azok már az utolsó utániak lesznek...

Utóirat: nem kell hívni a lelki segélyszolgálatot, nem forgatok öngyilkosságot a fejemben, nem erről van szó. Úgy szeretnék meghalni, mint egy csillag az égen, amelyik szép lassan, aztán egyre gyorsabb ütemben felizzik, és a kihunyása előtti pillanatokban ragyog a legfényesebben. Mint Leonidasz (a spártai király), mint Szókratész, mint Jézus. (És úgy is, mint Magdolna.) A saját utamon, a saját feladatom teljesítése közben. Azt nevezem szép halálnak...