Én most már csak a szobi koboldokban bízom meg a szobi Lucában, mert utóbbi egyrészt megérdemli hogy túlélje azt, ami jönni fog, másrészt elég ügyes, hogy tudjon boldogulni utána is. Ránk sajnos e kettőből egyik sem igaz. Nyilván lesz más túlélő is, de róluk sajnos nincs pontos információm, még a saját gyermekeimről se tudom megmondani, hogy melyik oldalra fognak kerülni. Abban viszont biztos vagyok, hogy nekem az én történetemnek ezzel a háborúval vége lesz, ugyanis erről minden kétséget kizáró, tűpontos értesítést kaptam (a blogot is azért hívják utolsónak), viszont ebbe én már eléggé bele is nyugodtam, nekem ez így kerek, rendben van várom a sorsom beteljesülését, ahogy Leonidasz várta, ahogy Jézus várta, ahogy hölgynemű védőszentem várta (már volt szó sokszor arról, hogy kicsoda ő). Nincs olyan érzésem hogy jelentősen változtatni tudtam a világ folyóinak irányán, de valami összeállt a végére, és az lejött hogy a káoszos felszín alatt, elképesztő, felfoghatatlan rendben és pontosan és okosan és megállíthatatlanul változnak fejlődnek a dolgok. Nem mondom hogy nem félek a haláltól és a fájdalomtól is persze nagyon, de hogy az történt velem, aminek kellett, meg hogy ezután is az fog, abban biztos vagyok. És ez egy jó érzés minden mástól függetlenül...
Nincsenek nagy terveim a hátralévő időre. Szeretnék több szociális munkát végezni, ha összejön, akár foglalkozásszerűen is mert mostanáig csak haszonélvezője voltam annak a modernizmusnak, amelynek nagyon sokan épp most esnek áldozatul. Ebből a here parazita életből lassan-gyorsan kezd elegem lenni. Ha lehet, szeretném otthagyni azt a multi céget ahol most dolgozom a hivatalos nyugdíj előtt, de nagyon szépen szeretnék elköszönni mindenkitől, mert ennek a cégnek, illetve rengeteg dolgozójának borzasztó sokat köszönhetek, az egész személyiség fejlődésemet tulajdonképpen, mert ha nincsenek azok a helyzetek, amelyekbe belevitt, amelyekben megdolgoztatott, és amelyekben egyáltalán nem hagyott magamra, sőt nagyon sokat segített, akkor nem lett volna belőlem önálló, független, autonóm lény még annyira se, amennyire így viszont egy kicsit azért lettem. (Ezt ne reklámozzátok, mert én szeretném közölni majd sokakkal, és úgy, abban a ritmusban, ahogy azt a helyzetek ki fogják adni.) Szeretném kihajigálni a felesleges cuccaimat, hogy ne az örököseimnek kelljen bajlódniuk vele, kicsit már haladtam benne, de még sok van hátra. Szeretnék párszor még végig kerékpározni a Dunakanyaron, nem sokszor, ahányszor illendő, mert ez túl nagy kegyelem forrás ahhoz, hogy az ember meggondolatlanul és folyamatosan merítsen belőle. Szeretném viszonylag szűk körben megülni a 60 éves születésnapomat Zebegényben, egy nagyon szép helyen, már el is kezdődött a parti szervezése, és ugyancsak a 60-dik születésnapomhoz kapcsolódva szeretnék egy huzamban 60 km-t futni a Börzsönyben, talán sikerül... De ezek mind másodlagosak, mert leginkább arra szeretnék figyelni, hogy belső indíttatásaim és az események külső menetének kombinációja együtt hova visz, milyen utat jelöl ki számomra, és ahova kerülök tőlük, ott szeretnék becsületesen helyt állni. Mert egyáltalán nem biztos az se, hogy lesz 60-dik születésnap, hiszen az még pontosan négy hónap, és négy hónap alatt rengeteg minden történhet, akár több milliárd ember is meghalhat addig. De hátha nem lesz olyan gyors kifejlődésű ez a kataklizma! Hátha van még egy pici időnk, hogy felkészüljünk rá. A léleknek ugyanis idő kell, időre van szüksége, nem tud egyik pillanatról a másikra nagyot változni, illetve csak ritkán képes ilyesmire. Vigyázzatok nagyon magatokra, készüljetek a legrosszabbra, aztán legfeljebb ér egy kis pozitív csalódás Benneteket, legfeljebb túlélitek, bár egyáltalán nem biztos, hogy az lesz a könnyebb! Viszont a készülés akkor is hasznosulni fog az életetekben, illetve akkor lesz csak igazán szükségetek mindenre, amit mostantól addig megtanultok majd! Olvastam a szamuráj törvénykönyvet, a szamurájok életében egyetlen feladat köré szerveződik minden, tudatosan készülnek a halálukra fiatal koruktól kezdve. Megdöbbenve látom most, hogy amikor az ember ezt a feladatot elvállalja, tudatosan is beleáll, a saját halála felé vezető útra tudatosan is rálép, akkor abból mekkora erő és biztonság fakad a számára, milyen soha sem hitt, soha sem képzelt létdimenziókba kerül így, mennyire teljessé válik az élete. Aki értem és az evangéliumért elveszíti az életét megtalálja azt. A szamurájok tudták, jobban mint a keresztények, sokkal jobban náluk. A karizmatikusok a szentlélek keresztség szót használják rá, nekem is volt már több bevezető élményem, de valamennyi kutyafüle volt ahhoz képest, amit most tapasztalok meg. Vigyázzatok magatokra, párszor még nyilván le fogom írni, ha eljöttök párszor el is fogom mondani, de nem tudom, mennyi a rá kiszabott idő. Van egy nagyon szép magyar köszöntés, nemrég döbbentem rá, hogy milyen mély értelmű és arra is, hogy kevés nép rendelkezik hasonlóval, a koboldok is használják, mielőtt leszállnak a föld mélyébe aranyat bányászni szokták mondani: Szerencse fel!
