Háború van, pusztul minden. Borulnak fel a szép elképzelések, a tervek, a napirend, gyűlik a mosatlan edény már megint, azt esszük, ami a kezünkbe kerül, nincs itt egészséges étrend, nincs idő futni, mozogni vagy csak alig-alig, lopva kerékpározom Zebegényig, és csak ott szállok fel a vonatra, 4,5 km a Duna partján, nem sok, de valami kis élmény mégis, egybefolynak a nappalok és az éjszakák, már nem számít, hogy hány óra van, akkor alszunk, amikor ránk tör a fáradtság, és akkor kelünk fel, amikor már nem tudunk tovább aludni, akár az éjszaka közepén is, és írunk valamit a blogba, hogy legyen nyoma annak, ami történik, vagy legalább mi magunk megértsük egy kicsit ezt a nem is tudom micsodát, amely most még annyira idegen, annyira nem tudjuk, hogy mi a jó válasz rá, hiszen még soha sem volt részünk semmi hasonlóban, hisz eddig még az összes hasonlót lehazudtuk. Pedig ez még lehet meg bizonyára lesz is jóval rosszabb, mert akik úton vannak Kelet Ukrajnából Nyugat Európa felé (azt hiszik, hogy ott még van valami), azoknak már most is sokkal nehezebb, mint nekünk, és még csak nem is nekik a legnehezebb. Ez egy másik, egy teljesen új üzemmód, amire most átkapcsolunk, és közben azt se tudjuk, hogy vissza fogunk-e kapcsolni valaha is a békére vagy ez most már így marad örökre, legalábbis az életünk végéig. Biztos, hogy baromi sokat hibázok, de ez most már egyáltalán nem érdekel. Mért ne hibáznék, amikor valami olyat kell csinálnom, amilyet még soha, korábban még csak nem is közelítettem ezt a helyzetet, még ezekre kicsit hasonlító körülmények, követelmények se voltak? Miközben a csipkerózsikázás minden korábbinál nagyobb lendületet kap, mert a legtöbben még most sem mernek belegondolni abba, hogy mi ez körülöttünk, nem csak Putyin hallgatja és hallgattatja el ennek a különleges katonai műveletnek a valódi nevét, az meg, hogy egyenesen egy világháborúba csúszunk bele, végképp olyan szörnyű hír, hogy amíg csak lehet, hárítani fogja mindenki a beismerését minden létező eszközzel. És talán ez a legborzasztóbb. Hogy a szíve mélyén mindenki érzi, hogy mi játszódik le, de beszélni róla nem akar senki mégse még magának se, a felszínen továbbra is kötelező fenntartani a jól megszokott látszatot, a buborék valóságot, kötelező abban lebegni.
Amúgy a háború csak addig szörnyű, amíg az ember nem fogadja el, hogy ez van, ezt a házi feladatot kaptad és: Kussolsz, nem sírsz, csinálod! (Ahogy sok menekülőn már az első éjsszaka láttam, hogy ők bizony eszerint az elég htározott iránymutatás szerint utaznak a nap járásával megegyező irányban.) Valamikor a Balaton körbefutásához használtam az négy szavas felszólító mundatot, azt sikerült teljesítenem, szerintem ez is fog menni. Illetve az, aminek mennie kell belőle. Mariaupol most esik el talán, lehet, hogy ezekben a percekben éppen egy tömegmészárlás zajlik az acélkohója területén, holnap pedig talán ott fog megtörténni egy ahhoz nagyon hasonló esemény, ahol én leszek. Hiszen megtörténhet - miért ne? Tudom, hogy nehéz ilyenkor reális, emocionálisan nem túlfűtött kijelentéseket tenni, de abban azért semmi túlzás sincs, hogy a hidegháború óta nem voltunk olyan közel egy atomcsapáshoz, mint most, és ennek ellenére továbbra is csak halmozzuk a téteket, folyamatosan megyünk felé, még közelebb hozzá, folyamatosan hergeljük egymást, folyamatosan őrölünk meg. Mintha itt a békés megoldás nem lenne senki érdeke sem, mintha mindenki érezné, hogy az elmúlt 70 év alatt túl nagy feszültségek épültek fel ahhoz, hogy azt most valami kis játék béke bevezetésével meg lehessen oldani. Mindennek szabott ideje van, van ideje a háborúnak, és van ideje a békének, de úgy néz ki, hogy most éppen inkább az elsőnek a kettő közül. Mintha ezt a háborút tulajdonképpen akarnánk is, sőt, mintha meg is akarnánk halni benne. Én egyébként azt hiszem, a magam részéről az utóbbit biztosan kijelenthetem, igen, én ezt a háborút nem akarom túlélni, egy elszórakozott, ellazsált, parazita élet után én már azt, ami majd utána lesz, nem érdemlem, és nem is tudnám érdemben segíteni a kibontakozását, ahhoz túlsgosan élveztem azt a végtelenül korrupt létmódomat, amelyben eddig éltem, és túlságosan tönkre is mentem tőle. Nekem itt már csak az a dolgom, hogy szépen fejezzem be, hogy az utolsó pár évem (vagy hónapom, hetem) hasonlítson egy kicsit arra, amilyennek az egész életemnek kellett volna lennie. Hogy a túlélők emlékezetében úgy maradjak meg, hogy patkány volt ő is, igen, de legalább az utolsó pillanatban valami azért bevillant neki. Ha ezt sikerül elérni, akkor nyugodtan halok meg. Istenem, a többi nem érdekel, csináld úgy, ahogy Te akarod, csak ezt az egyet valahogy hozd ki belőle! Ámen!
