Amíg egy európai ember - mondjuk én - rá nem döbben arra hogy hiába tanult, hiába lett jó mérnök, hiába ismert meg százezer műemléket, hiába tekert el Strasbourgig meg vissza a Duna völgyében, mert mindezek mellett, meg azokkal együtt az egész eddigi életét egy teljesen degenerált szemléletben töltötte, mert még odáig se jutott el hogy felismerje a létmódja áldozatait az utcán, és készítsen nekik tízórait, mert egy háborúnak kell kitörnie ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye, hogy vannak áldozatok, és tenni kérte értük valamit, bármit, addig akármennyit kínlódik a laboratóriumaiban, az annyi se lesz mint egy papírzsepi - seggtörlésre alkalmas gigantikus erőfeszítés marad az egész. Ezért vagyok most teljesen megzavarodva keresek egészen más kapcsolatokat, mint eddig, szeretném megérteni, hogy hatvan év buborék élet után képes vagyok-e még valami másra is, le akarok menni a porba, a myomorba, a hajléktalan szállókra, a nyomornegyedekbe, oda ahol még van az életnek valami kis maradványa. Ezt éreztem már öt éve is rio-ban a favelákban, csak akkor még nem mertem nyitni, elhitettem magammal, hogy én arra képtelen lennék, most meg itt van ez a háború, és odaállít a menekültek közé a SYMA csarnokba, és azt mondja hogy "Francokat vagy te képtelen, tessék szépen elkezdeni aztán majd menni fog, nem biztos hogy gyorsan de mindig lesz következő lépés - indulás!" És kapok hozzá embereket akik ezt értik, és segítenek és jókat mondanak, kapok hozzá Csillát, Dórát, Beát, tapasztalt társakat, akiknek ez már valamilyen csoda folytán rég bevillant, és nem is tudnák elképzelni az életüket máshogyan, és bátorítanak, bíztatnak, inspirálnak. Na ezért kell bőgni minden éjszakai műszak után, és utána ezért kell kihajigálni a sok kacatot nem csak anyagi, szellemi értelemben is, például azokat a tevékenységeket, amelyekkel a drága időt csak parazita módon voltam képes tölteni. Ezért zseniális Roger közössége (Taizé), mert a kezdetektől fogva nagyon hangsúlyos szerepet kapott a mélyszegénységben élők felkarolása, erre éreztem rá ösztönösen már 26 évesen is, de persze hogy akkor is nagyon fiatal voltam még vagy inkább túl öreg, túlságosan bele voltam kavarodva ennek a modern világnak az összes hazugságába sajnos már akkor is. Nem lehet fuvolázni úgy, hogy ez a dimenzió hiányzik az ember életéből, ez a korcs, barom, európai szemlélet gondolja csak, hogy lehet, de hatalmasat téved. Ezeknek a dolgoknak együtt kell növekedniük, együtt kellett volna nőniük eddig is. Ha egy patkány sokat tanul Európa iskoláiban, attól még csak egy okos patkány lesz belőle, ember nem, mert itt az a fajta tudás, amely embert is tudna csinálni belőle nincs reprezentálva, nincs inspirálva, a minden területen egyszerre való növekedés ezen a kontinensen se kép se hang, meg sehol másutt se, ahol mi határoztuk meg a kapcsolatok dinamikáját, pontosabban mondva pusztítottuk el az addig nagyon is meglévő és működő kapcsolatokat a különböző területek között, vagyis a szerves egységet, mert hittük azt, hogy néhány csúcsra járatott összetevő elég lesz a boldoguláshoz. Igen most szépen nekilátok leépíteni magam körül ezt a mű életet, aztán majd meglátjuk, hogy meddig jutok el benne. Egyébként elkéstem nyilván, és nem csak az életkorom miatt, leszálló ágba kerültünk rég, az egész társadalom, pont azért, mert ezeket a dolgokat nem értettük meg hamarabb, ahogy írtam is. Meg sajnos egyre erősebben érzem, hogy én ezt a háborút már nem fogom túlélni, sőt erre vonatkozóan néhány egész határozott utalást is kaptam, meg ha belenézek a szívembe, oda is be van írva, leginkább azért nem, mert nem is akarom túlélni igazán. Valahogy azt érzem hogy nem érdemelném meg, túl sok időt herdáltam el ennek a modern világnak a haszonélvezőjeként, túlságosan korrumpálódtam ahhoz, hogy helyem legyen abban az új világban, amely majd lesz utána. Életem utolsó éveit (hónapjait, heteit) viszont szeretném úgy leélni ahogy az egészet kellett volna...
Technikával, mérnöki tudással, történelem szemlélettel, könyvtárnyi ismeretekkel támadunk olyan dolgokat, amelyeknek mindezekhez semmi közük sincs. Amihez csak annyi kéne, hogy odamegyek hozzá és megfogom a koszos kezét - pont. A világ létező legbetegebb dolga az, amit csinálunk, egyszerűen nem találok szavakat rá. Ahhoz, hogy az ember valamit közvetítsen egy szerencsétlen, beteg ember felé, akit az eddig általam is gyakorolt létmód tett tönkre, nincs szükség diplomára, de még érettségire se, minden ovis tudja, jobban, mint a felnőttek közül bárki, hogy mivel lehet valakinek örömet szerezni, hogy mitől lesz boldog: rá kell mosolyogni. És ha ő boldog lesz, akkor olyat fog csinálni, amitől én is boldog leszek: például rám mosolyog. És ettől hallatlan, elképesztő szellemi energiák szabadulnak fel köztünk a nyugati téri aluljáróban akár, ha nem csak dobok valamit a dobozába, de megérintem, megölelem, kifejezem valahogy, hogy szeretem, és fontos a számomra. Nem akkorák, amelyekre öt év egyetemi tanulmánnyal lehet szert tenni, hanem nagyságrendekkel nagyobbak meg egész más minőségűek. Mért nem értjük ezt? Mért nem akarjuk ezt érteni? Mért kell iszonyúan túllihegni valamit valahol, miközben a másik területen meg se mozdulunk? Nem vagyok jó én se, tudom, nagyon ritkák ezek az aluljárós csodák az életemben. Nagyon nehéz odáig eljutni, hogy az az ölelés igazi legyen, ne csak egy csinált sztereotípia. De volt már rá példa, és még lesz is remélem, mert tudom, hogy csak rajtam, az én készületlenségemen, az én gátlásaimon, az én kisszívűségemen múlt eddig is, hogy nem történik meg többször. Semmi máson, mert az összes többi feltétel adott volt hozzá. Én nem voltam kész rá, meg nyilván még most se nagyon vagyok, de hátha leszek egyszer - a francba!
2022. április 18.
Húsvét után
És tudod, most először tudok igazán és szívből hálát adni azért, hogy az egész családom úgy, ahogy van, elhagyott. Nagyon jól tették, hála istennek érte, mert ha nem teszik meg, akkor én ezen az egész szenvedős 12 éves úton nem megyek végig, és akkor én most erre a háborúra úgy tekintenék, ahogy a többség (legalábbis látszólag), más szóval úgy, ahogy a halak, akik kinéznek az akváriumból, és nézik, hogy mi történik a szoba másik sarkában az ő kis nyugodt, elszeparált világuktól felfoghatatlan messzeségben. A jóisten különös kegyelme, hogy elvette tőlem azt a buborékot, amelybe annyira szerettem volna befészkelni magam, és jól érezni magamat benne, mint minden derék, becsületes családapa, aki szépen rendben tartja a garázsát, hétvégén kiporszívózza az autó huzatát, lenyírja a füvet a kertben, kicsit még mosogat is, mert hát ő milyen jó, segít az asszonynak (hányásjel), este pedig megissza a sörét mondván, hogy megdolgozott érte. Most jutottam el odáig, hogy azért a töménytelen mennyiségű csapásért, amely innen kivezetett teljes szívemből azt tudjam mondani: köszönöm. Csak azon csodálkozom, hogy mire volt nekem szükségem ehhez. Nem egy-két pofonra, hanem arra, hogy hosszú éveken keresztül üssön-verjen az élet agyba-főbe és a legkülönbözőbb, legváltozatosabb formában. Ilyen nehezen esik le egy tantusz? Te jó ég! Mi van az emberben?
(Miközben nagyon vigyázott rám, hogy még véletlenül se legyen egyik ütés se végzetes. Végtelenül figyelmes volt a tekintetben, hogy ne rokkanjak bele egyikbe se teljesen, és legyen ebből az egész, szerencsétlen történetből, aki vagyok, a vége felé valami. Valami nagyon pici, de annyi azért mégis csak, hogy mégsem csak "nulla kétszer áthúzva" az egész...)
