A háborúról sokféleképpen lehet írni, de legalább két síkon nagyon fontos átgondolni az összefüggéseit. Az egyik a reálpolitika síkja, ez viszonylag egyszerűbb, a másik egy sokkal mélyebben lévő réteg, mely inkább a létfejlődés karmikus folyamatához kötődik. Egyébként cseppet sem meglepő módon, tulajdonképpen mindegy, hogy melyik síkon mozgunk, ugyanahhoz a következtetéshez jutunk mind a két esetben, egész pontosan oda, hogy az ukránokat minden erőnkkel segíteni kell, hogy most ez az abszolút és teljességgel megkérdőjelezhetetlen prioritás
Kezdjük a reálpolitikával, és előrebocsátom, hogy az értéséhez egy kis személyes tapasztalat a szovjet-orosz társadalomról sokat segít (nekem van), de ha az nincs, akkor legalább némi tájékozódás, a hírek mögé látás, például meg lehet, sőt meg kell hallgatni vagy el kell olvasni Putyin két szeptemberi beszédét, és meg kell próbálni értelmezni, összerakni belőlük az embert, aki azokat mondta, hogy mért csinálja azt, amit, meg hogy mit lehet még várni tőle. Főleg azoknak kell ezt megtenni, akik még nem értik őt elég jól. Egyébként nyilván nem csak a beszédeiből derül ki, hanem mindenből, amit és ahogyan tesz, van anyag bőven. Szóval a reálpolitika síkján Ukrajna egy áldozat, Oroszország pedig egy agresszor. Ezt nagyon világosan látni és kimondani kell, és teljesen függetlenül attól, hogy mi vezetett ehhez a háborúhoz, nyilván teljesen függetlenül attól is, hogy a háború kiváltásában a nyugatnak is elévülhetetlen érdemei vannak, talán nagyobbak, mint az oroszoknak, legalábbis könnyen el tudom képzelni. Ennek a háborúnak a kirobbanását elvben nyilván meg lehetett volna akadályozni, de most, hogy az a vonat már elment, nem lehet mást tenni, mint becsülettel végig küzdeni, nem csak az ukránoknak, hanem nekünk is velük. Az ukrán megyék nem hivatalos de azért elég egyértelmű elcsatolása után megjelent az orosz retorikában a béketárgyalás szó, ez igaz, de könyörgöm, ne tévesszen meg senkit. Azt hogy én elveszek Tőled valamit, ami a Tiéd, és utána azt mondom Neked, hogy én ezt megtartom, de azért béküljünk ki, nem nevezhető komoly ajánlatnak. A második világháború óta egyértelműen mindenki által tiszteletben tartott területi integritás megtartása című elv értelmében ugyanis ez történt. Igen, lehet találni a múltban érveket arra, hogy Ukrajnának az a négy megyéje mért nem feltétlenül az övéké, mi is lerohanhatnánk néhány megyét a Felvidéken vagy Erdélyben hasonló érvek mentén, de nem tettük eddig, mert azt mondtuk, hogy a határok szentek és sérthetetlenek, hiszen mostanáig pont ennek a konszenzusnak köszönhettük, hogy mehettünk nyugodtan nyaralni, és nem kellett ölnünk egymást. Ezzel az annektálással nem is az a legnagyobb baj, hogy igazságtalan az ukrán néppel szemben, hanem az, hogy precedenst teremt egy alapelv megsértésére, ha ezt Oroszország megcsinálhatja, akkor megcsinálhatja bárki más is, viszont ha tényleg megcsinálja, akkor elszabadul a pokol. Márpedig megcsinálja, először is maga Oroszország fogja megismételni, mert ha most megkapják a négy megyét egy béketárgyaláson, akkor holnap fog nekik kelleni még négy, holnapután bedarálják egész Ukrajnát, holnaputánután pedig el fogják kezdeni bedarálni egész Európát. Fokozatosan fognak terjeszkedni, fokozatosan fogják csinálni azt, amit most Luhanszkban, látszat választások, kényszer sorozások, aki akarja látni a gyermekét egyenruhában masírozni a vörös téren vagy kihajtva a frontra, hogy ott haljon meg a százezerrel, az nyugodtan mondjon erre igent, de a többi azért gondolkodjék előtte kicsit. Nem tudok haragudni az ukrán népre, azért, mert nem akarják, hogy ez történjék velük, sőt a harcukkal minket is igyekeznek megvédeni ettől, végtelenül hálás vagyok nekik érte inkább. Nem tudok rájuk haragudni, viszont az USA-ra meg az EU-ra végtelenül (és nem a vezetőkre gondolok, hanem az egész társadalomra), mert a gyávaságuk oltárán áldozzák fel az ukránokat, már réges-rég óta nem ennyire, hanem minimum 10x ennyire segíteni kellett volna őket nekünk is, és teljesen mindegy, hogy hány fok lesz a szobánkban télen, mert biztos, hogy több, mint a harkivi lakásokban. A háború elején még volt egy halvány reménysugár erre, amely heteken belül teljesen kihunyt. Ami egy iszonyatos blamázs, egy iszonyatos lebőgés, vagyis Putyin tulajdonképpen már nyert, hisz a legfontosabb célja kezdetektől a nyugat megalázása volt, és azt nagyon szépen sikerült is elérnie. Arról nem is beszélve, hogy mi lenne ha most valamelyik nagyhatalom kitáncolna ebből, és mégis a békülés mellett döntene. Az körülbelül azt jelentené, hogy szétlövettük Ukrajnát, halálba küldtünk százezres nagyságrendű emberállományt lényegében a semmiért. Annál nagyobb gyalázatot nem tudok elképzelni, mint leültetni az ukránokat most, ezek után a tárgyalóasztalhoz. Ettől függetlenül még be is következhet, de körülbelül az atomháborútól se félek annyira, mint egy ilyen kifejlettől. Amitől egyébként minden józanul gondolkodó ukrán is retteg. Mert ők is szívesebben halnának meg akárhogyan, mint hogy egy így képződő békében éljenek.
Na ezzel megvagyunk. Lehet, hogy sokan ezekbe a szempontokba egyszerűen bele se gondolnak, de az nem válik a dicsőségükre. Már ezek a szempontok is nagyon súlyosak, már ezek a szempontok is bőven indokolják, hogy mindent, amit csak tudunk, megtegyünk az ukránokért. De ez még messze nem minden. Mert ahogy említettem, van egy másik sík, egy még mélyebb szint, ahol az elhívás még tisztább, még erősebb, még egyértelműbb. Sokáig én is azt hittem, hogy a világégést, a kataklizmát, amely felé nagyon régóta tartunk már, valahogy el tudjuk kerülni. Ha elég intelligensek vagyunk, elég sokat és elég világosan beszélünk a veszélyekről, akkor azt majd mindenki meg fogja érteni, mert a világbéke tulajdonképpen csak annak a kérdése, hogy mennyi energiát ölünk bele a tanításba. Erre gondoltam, ebben reménykedtem sokáig én is, de mostanra ezzel az elképzeléssel szakítottam, egyszerűen nem hiszek benne már. Nem tudom, hogy a szakítás csak a háborúnak köszönhető-e, de azt hiszem, hogy nem, sőt azt hiszem, hogy ezt valahol mélyen tulajdonképpen az elejétől fogva éreztem, csak nem voltam elég bátor lemenni oda érte. Egyszerűen azt látom, hogy az emberrel sokkal nagyobb bajok vannak, mint amennyit oktatással ki lehet küszöbölni belőle. Azt látom, hogy a technikai fejlődéssel párhuzamosan szellemileg teljesen lenullázódtunk, azt látom, hogy az emberség utolsó morzsái, a küzdőszellem utolsó szárnyrezdülései is meghaltak bennünk, kishitűen, tehetetlenül, leginkább azért, mert magunkat tehetetlennek hisszük, vergődünk a porban, sodródunk a végső pusztulásunk felé. Azt látom, hogy a pillanatnyi jóléten és lelki nyugalmon kívül tulajdonképpen semmi se fontos nekünk, társadalom ennél mélyebbre süllyedni nem tud, ez egy társadalom esetében az agyhalál előtti állapot, de az is lehet, hogy már azon túli. Lehet, hogy már nem is élünk, lehet, hogy csak a lendület visz minket még egy kicsit, lehet, hogy ez már csak egy hologram régi önmagunkról. Nem hiszem el, hogy ebből az állapotból nagyon komoly áldozatok nélkül fel lehet állni, nem hiszem, hogy ne kéne jönnie egy nagy resetnek, amelyben a többség nyilván szénné fog égni, de jó esetben talán lesz pár túlélő, akik el tudnak majd kezdeni valami egészen mást. Illetve tulajdonképpen ez az egyetlen kérdés. Hogy tényleg lesz-e túlélő? És ez nyilván azon múlik, hogy mi mit csinálunk a hátralévő szintén nyilvánvalóan nem túl sok idő alatt. Nem hiszem, hogy ebből kómából fel tudunk ébredni valaki szép szavára, nem hiszem, hogy ne lenne szükség hatalmas háborúkra ahhoz, hogy a tudatunk kicsit kitisztuljon. Szépen le van írva a Prédikátorok könyvében, hogy az ég alatt mindennek szabott ideje van, a békének, és a a háborúnak is, és most nagyon úgy néz ki, hogy az utóbbié jött el. Fájdalom, rettenetes fájdalom, és borzasztó sok ember halála nélkül nem leszünk képesek kijózanodni, egyszerűen azért nem, mert ilyenek vagyunk, ennyire szar, semmirekellő keményszívű férgek lettünk a kiépülő jólétünk évtizedei alatt, miközben elhittük, hogy a tudományos eredményeink meg a társadalmi haladásaink elég nagyok ahhoz, hogy megéljünk belőlük az idők végezetéig. Ez ellen a háború ellen kár lázadozni, el kell fogadni nagy alázattal, hogy most itt tartunk, és kész, és igyekezni kell helytállni benne. Mert azzal mutatunk példát, és azzal vezetjük rá a gyermekeinket is az ő dolgukra, akik jó esetben a szerencsés túlélők között lesznek. Tolle is azt mondja, hogy a változás fájdalmas, minden változás az, minden születés az, hát akkor persze, hogy milyen fájdalmas egy olyan hatalmas kudarc betetőzése, mint a modernizmusé, és mennyire fájdalmas minden, ami egy azt követő új korszak megszületéséhez kell. Viszont az elfogadásában van erő, hatalmas erő van benne, és belül a mélyén van béke is, ha az ember közben azt csinálja kint, ami a dolga. Ez a mi sorsunk, ahogy nagyon sok embernek volt már hasonló sorsa a világtörténelem során, de ha becsülettel végigcsináljuk, akkor utána nyugodt szívvel hallhatunk meg és mehetünk a mennybe vagy a Wallhalába vagy az örök vadászmezőkre attól függően, hogy kinek mit jelent az üdvösség. És a becsületes hozzáállásnak nyilván része az, hogy amennyire csak lehet, igyekszünk együtt menni az első áldozatokkal, segíteni őket, és ha kell, ha lehet, meghalunk értük, velük együtt válunk szentekké, vértanúkká. Legalább a férfi emberek esetében, de nők is jöhetnek, ha akarnak, vagy csinálják otthon a maguk dolgát és várják haza a kedveseiket esetleg vagy majdnem biztosan hiába. Az is a helytállás egy elég szép módja...
