Igyekszem a lehető legkevesebbet fűteni. Nem azért, mert nincs pénzem gázra, hanem azért, mert tudom, hogy az orosz gáz az ukránok vére árán jut el hozzánk. Nagyon-nagyon szomorú vagyok...
Ezeket a dolgokat, hogy milyen szörnyűek, szinte nem is vesszük észre, nekem is csak egész véletlenül esett le a tantusz, hogy mit teszek akkor, amikor felcsavarom a termosztátot, pedig hetente járok a BOK csarnokba éjszakai szolgálatot adni, de így is csak szinte a véletlenen múlt, hogy kigyulladt az agyamban ez a piros lámpa. Azon a pénzen, amelyet kifizetek a gázért, a gáz eladója fegyvereket vásárol, hogy egy másik országban ártatlan emberek ezreit ölje meg. És az a legszörnyűbb, hogy ennek az üzletnek az előbb említett tragikuma fel sem ötlik bennünk, ez mutatja, hogy mennyire elvesztettük a kapcsolatunkat minden realitással, ami a Földön van. Hogy ilyen dolgok felett szinte automatikusan elsiklunk, fel sem merül bennünk, hogy mit csinálunk, amikor éljük a megszokott kis normálisnak mondott életünket miközben tőlünk néhány száz km-re kőkemény háború van folyamatos rettegéssel, összeomló házakkal és véres cafatokra szétszakadó áldozatokkal. Felrakunk vidám számokat a youtube-ra, leülünk a szórakozóhelyeken, nevetgélünk, sztorizgatunk, jól érezzük magunkat, kulturális programokat szervezünk, és hogy ez kőkemény közöny és tömény ízléstelenség az ukránokkal szemben, az senkinek sem ugrik be. Hát erre mondom én, hogy egy ilyen társadalom nem életképes, akit ennyire érdekel a más baja, az legjobb lesz, ha máris eltakarodik a Föld színéről, nem kár érte, nem fogja elsiratni senki, remélem legalábbis, mert nem érdemli meg. Na ebből a gödörből kell nagyon gyorsan kimászni még mielőtt teljesen beködösödünk, hiszen már most se pislákol bennünk az alig észrevehetőnél több fény...
