Mária

Nyilván nekem is őrült nagy kérdés, hogy meddig lehet meg kell elmenni olyan szavak kimondásában, mint amilyenek a tegnapelőtt reggeliek voltak - amikor arról írtam hogy a 24-dike idén inkább az ukrán ellenállás 10 hónapos fordulója mint karácsony szentestéje. Nyilván őrült nagy kérdés, hogy mit kell írni most például abban a főleg munkahelyi facebook csoportba, ahova a többség csak annyit ír, hogy "Áldott karácsonyt!" és egy fenyőfát biggyeszt a mondat végére. Nyilván az ember mérlegel, magába néz mielőtt ilyen szavakat szétküld, és nyilvánvaló az is, hogy már ehhez is kell valamennyi bátorság. Sokan gondolják úgy hogy egyszerűen megzakkantam és sürgősen kezeltetni kéne magam egy terapeutával. Nem viccelek - tényleg így van - szerintem elképzeli se tudod, hogy kiktől és mit kapok vissza olykor. Van egyébként egy pszichológusom, igaz nem szín európai, születése szerint vietnámi (félig buddhista) de már nagyon régóta Magyarországon él - vele rendszeresen találkozom, ő sok mindent megért ezekből. Meg Te is sok mindent megértesz, és nagyon szépen írsz, és nyilván én is érzem, hogy mennyire nehéz Neked szépen írni, de megteszed mégis. Szóval ezért mondom, hogy nagyon szeretlek, és ezért sorollak be Téged is az angyalaim közé. Mert egész sok angyalom van, érdekes módon mind nők egyelőre, valahogy a nők most (minimum) utcahosszal megelőzik a férfiakat - legalábbis néhányan közülük. Persze ezek a feszültségek megvannak és meglesznek velük is. A szombati írásra Lucától se kaptam kék szívet, de nem baj - attól ő még ugyanannyira angyal, amennyire Te az vagy. Nem lehet engem követni, tudom, nekem se sikerül magamat utolérni, ez egy borzasztóan nehéz állapot, de tudom hogy attól még menni kell a legbelsőbb érzékeimben bízva, mert ha akkor mozdulnék csak, amikor már mindent értek, nem mozdulnék soha. Amúgy tanulságos olvasni a Gurdian összefoglalóját arról, hogy milyen a karácsony most Ukrajnában. Tanulságos belegondolni abba, hogy mit éreznek, mit élhetnek át az emberek most. Mindjárt küldök egy linket a telefonomról - tedd meg, hogy elolvasod.

Részt veszek a szociális munkában erőm szerint, de tudom hogy ez semmi, nem is azért csinálom, mintha valami lenne. Azért csinálom mert ki kell bennem alakulnia valami egész másnak is, és az otthon, ha csak a fotelben ülök, nem tud beérni. Nem azért járok a BOK csarnokba, mert azt a teát más nem tudná kimerni vagy a gyorslevest elkészíteni. Bárki meg tudná csinálni, még azt mondom, lenne is önkéntes nélkülem is annyi, amennyi oda kell bőven. Azért járok oda, mert érzem, hogy ezek az éjszakai szolgálatok nagyon átmozgatnak, nagyon érzékennyé tesznek, kezdik bontani bennem annak a buboréknak a falát, amelyben eddig éltem. És az utóbbit nagyon szeretném most, mindent ennek rendelek alá.

Van néhány ukrán kapcsolatom, tegnap írta az egyik hogy köszönik jól vannak (itt Budapesten), és várják a győzelmet. Na ilyenkor nem tudom hogy mit csináljak... Írjam nekik vissza, hogy arra várhatnak, vagy szálljak be én is a kegyes önbecsapásukba, amellyel áltatják magukat. Egyébként nyilván győzni fognak, mert már győztek is, csak nem úgy, ahogy azt sokan közülük is képzelik még. Az ukrán nép nyilván meg fog szűnni létezni, a maradékuk szét fog szóródni a világba, egy darabig még lesz pár kis közösség itt-ott, aztán végük lesz nekik is ugyanúgy, ahogy minden értelmezhető néppel ez történt. Viszont ők illetve a többségük becsülettel fog meghalni ami nekünk közel se biztos hogy összejön. És az ő szellemi hagyatékuk ezért megmarad az örökkévalóságig, miközben a miénket az első szél éppen most fújja szét.

Szóval győzni fognak igen miközben mi meg vereséget fogunk szenvedni. Tegnap kaptam egy nevet, egy amerikai férfi nevét, aki már hónapok óta Ukrajnában van, és dolgozik, segít az ukránoknak a saját szakállára, ahogy tud. Este fogok írni neki, talán tud nekem is segíteni, hogy ne itt kelljen elpusztulnom. Már régóta bennem van ez a gondolat, csak valószínű hogy még nem vagyok érett arra, amire félig már vágyom, és azért nem jött össze eddig semmi. Valószínű hogy ez egy hosszabb folyamat, legalábbis én most még nem tudok meglépni mindent. Színházba moziba már nagyon régóta nem járok, idén feladtam a terepfutást, a zenehallgatást, az olvasást, a könyveim felét kidobtam, de a másik fele még mindig megvan, és a CD-imen is gondolkodom még, hogy mit csináljak velük. Pedig érzem, hogy Bach, Vivaldi, Beethoven, Chopin talán már soha sem fog úgy szólni, ahogy mondjuk öt éve szóltak, nem is érdemes várni rájuk tovább. Ez az egész európai kultúra, amelyben felnőttem, kezd börtönnek tűnni, kezdem azt érezni hogy az élet azon kívül van, de igazán nagyot lépni mégsem merek, mert félek, hogy mi lesz velem, ha megteszem. Sokszor eszembe jut a gazdag ifjú példabeszéd, akinek nagy vagyona volt, de nem tudott lemondani róla. Mert félt, hogy mi lesz vele, ha megteszi...

Itt most egy kicsit abbahagyom...Vigyázz magadra Mária és ha valami ébred a szívedben velem kapcsolatban, írd meg kérlek! Segíts nekem, ahogy tudsz!