Nem a teljesen alaptalan illúziók táplálása, a hiú ábrándok szövögetése, a problémák lekicsinylése, a részproblémák vagy inkább a jelenségekre leszűkített polemizálás fog megmenteni minket, hanem az, hogy bátran vállaljuk a sorsunkat, becsülettel, legjobb tudásunk szerint helytállunk a viharban is, és bátorítunk másokat is, hogy ezt tegyék, mert az igaz, hogy a reménykedésnek nem lesz semmi alapja, de ha valaki ezt az iszonyatos, mindennél nagyobb csapást valahogy túl fogja élni, akkor ő hálás lesz a hit és a kitartás minden morzsájáért, amelyet maga körül látott, tapasztalt, mert abból a hitből, a mi hitünkből, a mi kitartásunkból, a mi áldozatunkból kiindulva, erőt merítve ő élni, alkotni és teremteni fog, és az akkorra teljesen kivilágosodó tanulságok fényében nyilván egy teljesen másmilyen, sokkal jobb, sokkal szellemibb világot, sokkal szeretőbb emberi közösséget.
Kössünk szövetséget most, amíg még nem késő, hogy mi a feladatunkat biztos, hogy becsülettel el fogjuk végezni, kössünk szövetséget, hogy mi biztos nem fogunk hazudni egymásnak, hogy mi ebben a viharban az utolsó vérig ki fogunk tartani, segíteni fogjuk egymást, amennyire csak fogunk tudni tenni egymásért, és nem fogjuk feladni, a becsületes, jellemes, bátor, viselkedést meg fogjuk tartani, nem fogunk lesüllyedni felfoghatatlanul mélyre, a vállalhatatlanul nyomorúságos dolgok szintjére, bárki is próbálna minket rávenni ilyesmire. Nézzünk már most szembe azzal, ami hamarosan lesz, és már most nagyon tudatosan készüljünk rá, hogy lélekben megerősödjünk, mire az igazi vész beköszönt, megtámad minket, mert akkor talán sikerül valakinek tényleg megmaradnia...
