Azt gondolom, hogy a lovagkor az emberré válás egyik legtisztább, legvilágosabb, legegyértelműbb időszaka volt. A legfontosabb erények kerültek előtérbe, a férfiak a becsületet, a bátorságot, sőt a hősiességet gyakorolták, a nők pedig az isteni szépséget sugározták magukból folyamatosan, minden reggel, minden nap és minden este. Tudták, hogy mit várnak egymástól, tiszában voltak a saját értékükkel, a létfeladatukkal, és tisztában voltak azzal is, hogy mivel inspirálják egymást a legjobban emberi megvalósulásra. Ízzottak az erővonalak, nem volt mellébeszélés, mindenki a fontos dolgokra figyelt, másra nem is jutott idő, mert az annyira lekötötte őket. Mindenki tudta, hogy az élete egy áldozat, mindenki tudta, hogy az élettel mást nem is lehet csinálni, mint feláldozni.
