Tiszavirág életű kánaán

Sokan sokféleképpen gondolkodnak, általános felfogás sajnos, hogy a közember kevés ahhoz, hogy a világ sorsán érdemben változtasson, sőt el is vesszük egymás kedvét tőle, aki kicsit többet akar a tetszőlegesen kis epszilonnál, azt visszarángatjuk a sárba rögtön azzal, hogy "Mit ugrálsz Te itt?" Én ezt máshogy gondolom, szerintem minden férfinak alapvető kötelessége, hogy a világ sorsán érdemben változtasson, és most már tényleg folyamatosan ez jár bennem. (És ugyanígy minden nő kötelessége, hogy párja ezen törekvéséhez a hátteret adja, támogatást biztosítson neki.) És ezért bánt nagyon, hogy olyan sok évet átaludtam. Amire most rájöttem, arra rájöhettem volna már 20-30 éve, és akkor most egy egész másmilyen élet lenne a hátam mögött, és a gyermekeim is egész máshogyan indultak volna. Viszont a léleknek idő kell, a fejlődése nem játszódik le napok alatt - ez, sajnos, igaz - vagyis örüljek, hogy legalább már most tartok itt. Örülök, rendben, de ugyanakkor nagyon szomorú is vagyok, viszont azt hiszem, hogy ebben nincs semmi meglepő, az élet a végtelenek játéka, a plusz végteleneké meg a minusz végteleneké. "Az ember életének célja, hogy karmikus feladatának megoldása által lelkileg gazdagabbá váljon. A lélek tágulni vágyik! Tapasztalni mélységeket és magasságokat, égni a fájdalomban, újjászületni a szenvedésből." (Gonda-Illés) Komolyan gondolom, hogy az előző generációk nagyon sokat hibáztak, de a legtöbbet egész biztos hogy pont mi. A szüleink még átélték a háborút (édesapám szó szerint menekült az érkező orosz front elől Munkácsról Győrbe), és a háború utáni nyomort, tőlük már az is teljesítmény volt, hogy egyáltalán megmaradtak. Nekünk viszont annyira minden feltétel adott volt, nekünk annyira a legszebb béke évek jutottak, és annyira nem éltünk velük, hogy az elképesztő. Látni kellett volna világosan, hogy ez hova fog vezetni, hogy az innen-onnan összerabolt kánaán tiszavirág életű lesz, és erről folyamatosan és minél több embernek beszélni kellett volna, hogy megváltozzék a közfelfogás, hogy bekerüljön az agyunkba, hogy milyen rettenetesen kiszolgáltatottak és gyengék vagyunk, és hogy ebben a nyugati civilizációban, amely mindenféle értelemben a leglehetetlenebb formáció, mióta ember él a Földön, ne bízzunk egy cseppet se, sőt igyekezzünk róla leválni nagyon gyorsan, felszámolni a hozzá való kötődésünket, amennyire csak lehet, és álljunk meg a saját lábunkon, a saját szellemi valóságunkban. Igen ez lett volna a helyes stratégia, a gyermekeimnek ebben kellett volna felnőniük, és ezt kell valahogy most utólag megérteniük, ha már nem kapták meg az anyatejjel együtt tőlünk, időben. Mert ezen az értésen múlik, hogy a patkány vagy az ember felé fogják őket vinni a lassan, de biztosan romló, nehezedő körülmények.