Ma!

Ez az egész szerencsétlenség, amiben most vagyunk, akkor kezdődött amikor az ember nem vette komolyan az önmagával meg világmindenség egészével (a kettő ugyanaz) való személyes kapcsolatát, és kezdte hinni, hogy megél abból, amit az agyával kitalál. Vagyis nagyon régen. És ennek az őrültségnek a legeklatánsabb, majdnem hogy vegytiszta megmutatkozása, az a nyugati civilizáció amelynek fiai és lányai vagyunk mi is, és amelyre mi is úgy rá vagyunk nőve mint a liánok az erdő fáira. Na ezzel a helyzettel kell kezdeni valamit. Életem minden nyomorúságának minden félremenésének minden rettenetes eltévelyedésének ez a gyökere. Hogy bele lettem verve egy olyan közegbe egy olyan létmódba amely antagonisztikus ellentmondásban áll a belső lényeggel, azzal aki belül vagyok és akihez most már talán kicsit közelebb kerültem de biztos hogy még most sem eléggé. Nem tudom, hogy ennek a törésnek illetve a belőle fakadó fájdalomnak hol van a mélye. Nem tudom mennyit kell még szenvednem hogy végül azt mondhassam: megérkeztem. Iszonyúan félek a fájdalomtól de közben nagyon vágyom rá mert érzem hogy nem jutok sehova nélküle. Tegnap olvastam egy történetet egy lányról aki állandóan komoly testi fájdalmat okoz magának mert azzal tereli el a figyelmét a lelki fájdalmairól. Nem biztos hogy követném őt ebben (talán csak nem vagyok elég bátor) de nagyon megértem, hogy mért teszi. Megértek mindenkit aki összekaparja magát bánatában, meg tehetetlenségében, vagy bezárkozik teljesen egy fizikai vagy egy lelki betegségbe, akár öntudatlanul, ami még mindig jobb és becsületesebb mint mindenféle nem létező dolgokról szóló teljesen alaptalan illúzióba, meg  barom vetítésekbe bezárkózni, ami sokkal általánosabb, és aminek szintén betegség a vége. Lehet hogy bennem is ott van egy kór, a test vagy a lélek öntudatlan lázadásának a magja, csak még nem lobbant be de egyszer majd be fog, és akkor azt is végig kell majd csinálni valahogy. A lélek bennünk szenvedni jött a Földre fele részben legalábbis biztosan. Ezt meg kell tanulni és meg kell tanítani a gyermekeinknek is hogy ne csodálkozzanak amikor majd őket éri a miénknél egész biztosan jóval nagyobb fájdalom. Mert mi azért egy csomót ellógtunk de nagyon. És azt majd ők fogják átélni helyettünk. Nem akarok több szenvedést ellógni, mindent, ami az enyém, szépen végig akarok csinálni. Tudom hogy egy csomó ellenállás is van bennem ezzel szemben, de akkor is. Tudom, hogy a lélek menne, a test viszont erőtlen, de akkor is. Tudom hogy amit én elsunnyogok az másra marad másnak fog fájni és az egy óriási szégyen lenne meg már az is. Ezt kaptam az Ohiteka névvel, ezt a felismerést, amit az összes indiánnak 100x világosabb volt mindig is, mint akármelyik európainak. Azt szeretném ha ezeket a dolgokat minél hamarabb értenénk mert az időfaktor itt nagyon sok ember akár millárdok életét jelentheti. Igen ezt egyszer majd mindenki látni fogja hiszen a kataklizmák majd felnyitják a szemünket. De ha csak azok, akkor már lehet, hogy bőven késő. Nagyon fontos hogy ezekre a dolgokra sokkal hamarabb és a háborúk világégések kényszerítő hatása nélkül jöjjünk rá. Itt és most! Ma!