Abban nem hiszek, hogy az alapjait, a lényegét érintő komoly változások nélkül a mostani kultúra meg tud maradni hosszabb távon. Vagy (nyilván súlyos véráldozatok, kataklizmák elszenvedése után) le tud zajlani egy nagyon mélyre ható átmenet az összemberi közösségben, amelyet követően egy teljesen más minőségű kapcsolati térbe és egy magasabb minőségű tudatállapotba jutunk, és akkor talán megmaradunk valahányan, vagy nem fog lezajlani semmi számottevő, és akkor az emberiség utolsó generációinak egyike leszünk. Itt a biztonságos, kiszámítható, rendszer konform, kultúra specifikus szabályok betartása nem fog megoldani bennünk semmit, de ugyanúgy nem fognak megoldani semmit a lázadás mantrái sem. Itt önazonosságunk alacsony fokára, és az abban való fejlődésünk távlataira való rádöbbenésünk az egyetlen valós potenciál, és az, hogy merünk járni az úton, amelyet ez az esély számunkra kijelöl. Az a kívülről teljes őrültségnek látszó élet ez, amely belülről nézve viszont az egyetlen vállalható, nem patkány viselkedés. Ami kívülről érthetetlen, felfoghatatlan sanyarúság, belülről viszont a kép folyamatos kirajzolódása, egyre tisztábbá, egyre világosabbá válása. Ami kívülről pusztai magány és fájdalom, belülről viszont az egység, a közösség és az öröm következő lépcsője. Az élet egy olyan folyamat bennünk, amely saját teljességére törekszik. Ha elég bátrak vagyunk neki szánni magunkat, emelt fővel távozhatunk innen.
