Teszek arra, hogy mit mondanak olyanok, akik a különféle szalonokban, vagyis a hivatalos kultúra kupolája alatt szeretnék eltölteni az egész életüket. Én most már egész biztosan tudom, hogy nem ezt akarom, és akkor sem, ha nagy tekintélyeknek vagy agresszív személyiségeknek kell nemet mondanom azért, hogy ne fulladjak meg tőlük egészen. Még mindig azt érzem, hogy csak halvány karcolások érik azt a sűrű lélekszövetet, aki vagyok, és ebből a felületességből most már iszonyúan elegem van. Nagyon jó, ha időnként megsimogatnak páran, de attól egyetlen fal se fog leomlani bennem, a megmaradásuk viszont túl nagy luxus most, amikor az egész globális társadalom helyben jár, aminek igen szomorú következményei egyre világosabban látszanak. Nekem az örvény kell, a vihar, a vulkán, a magány, a fájdalom örvénye akár, főleg, ha más nem tudja felrobbantani a gátakat bennem. Elég jól látom, hogy mi a következő feladat - sajnos...
