Mottó: saját életének "igazságát" mindenki
mindenkor felismerheti, ha van hozzá
mindenkor felismerheti, ha van hozzá
morális ereje (Ancsel Éva)
Adva van egy ember, akiben hosszas kínlódás után az a benyomás alakult ki, hogy a nyugati civilizáció, amelyben ő is felnőtt, a halálán van, és minél hamarabb kezdik meg róla belső, szellemi értelemben vett költözésüket a Föld lakói, figyelmüket minél hamarabb viszik át specifikus, térben és időben korlátozottan érvényes értékeiről a miattuk sokáig elhanyagolt egyetemes és örök létbeli értékekre, annál valószínűbb, hogy az összeomlása után lesz egy mag és lesz talaj, melybe hullva az a mag egy új, magasabb minőségű, tudatosabb életként szökkenhet szárba.
Az emberiség egy része leginkább a nyugati civilizáció hathatós közreműködésének köszönhetően eljutott egy olyan jólétre, amely korábban elképzelhetetlen volt, viszont közben tudatilag minden létező realitástól teljesen eltávolodott. Sokan, nagyon sokan 3-4x annyit fogyasztanak, mint amennyit lehetne, és nem csak a csúcsragadozók, hanem azok az európai átlag emberek, akik közül egy vagyok én is, közben pedig meg se fordul a fejünkben, nem része a kollektív tudatuknak, nem is beszélünk arról, hogy ez mekkora szégyen, és kezdeni kéne vele valamit. Ez a tudatvesztésnek egy akkora foka, amely az abszurditást már nem csak súrolja, vastagon benne van a közepében több évszázada, és ezt csak azért nem vesszük észre, mert generációk hosszú sora viselkedett végtelenül gyalázatosan, és közben minden belső érzékenységünk - mert a lét egészének, szerkezetének, belső rendjének, logikájának és benne magunk, a mi saját lelkünk személyes valóságának megértése, a rá való figyelem gyakorlása, a szolgálata helyett a Föld rövid távon kiaknázható erőforrásait fogyasztottuk - ahelyett, hogy fejlődött volna, tökéletesen eltompult.
Jelen állás szerint, ami a világ sorsát illeti, szerintem két kimenetel lehetséges: A. Elég rövid időn belül kifejlődik kataklizmák egy egymásra domino effektussal ható sorozata, amely mindent visz, B. Elég rövid időn belül kifejlődik kataklizmák egy egymásra domino effektussal ható sorozata, amely majdnem mindent visz, viszont valami mégis csak megmarad, és azon el tud kezdeni kinőni egy sokkal tudatosabb új élet. (Mondjuk ezt lassan illene elmagyarázni a gyermekeinknek, hogy megértsék ők is, és tudjanak készülni rá - zárójel bezárva.) Hogy a kettő közül melyik következik be, az azon fog múlni, hogy hányan és milyen fokon szánják oda az életüket arra a személyes létkapcsolatra, amelyből minden szellemi fejlődés fakad. Az önazonosságra, a saját lelkük kibontakozására, a bennünk szunnyadó, de nyilván munkára fogható órási szellemi potenciálok kiaknázására.
Nekem azért van nehéz dolgom, mert ezt az egész drámát egy kicsit jobban átlátom, mint a többség, és én ettől a látástól szenvedek. (Az utóbbira persze lehet azt mondani, hogy "Na és! Ki nem szarja le, hogy Te szenvedsz-e vagy sem, az a Te magánügyed, ne terheld ránk plíz!". Ez látszólag jogos felvetésnek tűnhet, viszont ebben a világban sajnos nincsenek magánügyek, és hogy mégis hiszünk a létezésükben, az pont a fent már említett abszurditás része.) Adva van tehát egy ember, akiben hosszas vívódás után az a benyomás alakult ki, hogy nem csak a környezete által eddig kinevelt képességeivel rendelkezik, van benne egy másmilyen érzékenység is, másmilyen képességei is vannak, és azokat is munkára kell fognia, hogy ráébresszen sokakat az első bekezdésben leírt létfejlődés szükségességére.
Ha tudni szeretnéd, hogy mi a pokol, nem kell messzire menned. Nézz ki az ablakodon, vagy menj ki az utcára, és látni fogod, mert az, amit most csinálunk, szinte teljes egészében egyenértékű vele. Vannak persze világos pillanataink is, de sajnos nagyon kevés és az esetek túlnyomó többségében tényleg csak pillanatok, nagyon rövid ideig tartanak, olyanok, mint a jelenések, egyszer-egyszer felragyognak, de utána rögtön összezárnak a felhők megint. Írogattam én már sokat erről, meg még fogok is nyilván, de azért az egyre világosabban látszik, hogy itt a szép szó édes kevés. Nem akarok lemondani róla, minden erővel igyekszem rombolni az eszmélés gátjait, viszont lassan látom, hogy ez nem közönséges minőségi elhivatottságot kíván, ha az ember komolyan gondolja.
Adva van tehát egy ember, akiben hosszas kínlódás után összeállt, hogy az életének van értelme, de feladata nem csak az, hogy a körülötte lévő társadalom működési módját kövesse, folyamatait kiszolgálja, sokkal fontosabb, hogy közben zártságaiból kivezető utat keressen és mutasson másoknak is. Adva van egy ember, egy olyan, aki lényegét tekintve semmiben se különbözik a többiektől, de akinek az élete mégis másmilyen, mint a megszokott, mert másoknál vagy érzékenyebb vagy bátrabb (vagy vakmerőbb), és ezért náluk jobban belelát a lét alapkérdéseinek mélységeibe, sőt akinek az életében ez a másság a meghatározó elem, a legnagyobb érték, és az emberünk ezt felismeri, és ezért nem is hajlandó lemondani róla. Mert tudja, hogy ő a körülötte lévőknek a legtöbbet pont azzal tudja adni, amiben más. A világ valódi rendjében a formai különbözőségek léte nem átok, hanem áldás, a sokféleségnek, a diverzitásnak, benne a szellemi diverzitásnak is megtartó ereje van. Nem arról beszélek, hogy nincs emberi természet, hogy nem ugyanaz az egy van minden ember léte legmélyén, hogy bármi megkérdőjelezhető lenne (akár lehetne embert is ölni szabadon a másság jegyében), hanem arról, hogy válasszuk szét a tartalmat és a formát, a tartalom tekintetében valóban ismerjük fel az egységet, a formák tekintetében viszont ne legyünk válogatósak, mert a formák sokfélesége, gazdagsága, hogy ugyanarról az egyről ezerféleképpen tudunk szólni, nem beárnyékolja, hanem kiemeli és felragyogtatja a tartalom mélységes egységét.
Ez a fajta diverzitás tehát üdvös, sőt abszolút szükséges, vagyis senki ne álljon be egy nyájba se teljes mellszélességgel, mindenki vállalja el magában a saját részét, tisztítsa meg minden külső, tehát hamis befolyástól. A társadalom számára viszont - azért mert már réges-régóta nem a természettel és a világgal való szerves egység állapotában él, a piramist a feje tetejére állította, és a tartalmi tekintetében vár diverzitást, miközben a formákat kényszeresen egységesíti - aki formában különbözik tőle, az alacsonyabb rendű, és ezért őt, a más formájú embert kiveti magából, kizavarja az utcára, betegnek titulálja, diliházba zárja, keresztre feszíti vagy máglyán elégeti. Mindezeket persze hiába teszi meg, mert az üzenet, amelyet az illető hajléktalan vagy autista vagy elmebeteg vagy próféta vagy szent (ezek mind az ember szó szinonimái) felmutatott, azért megmarad, mert a testét meg lehet ölni de a szellemét nem, az valahogy mégis csak beépül a kozmoszba, mégis csak a köztudat részévé válik, ahogy az esővíz beszivárog a földbe, lehet, hogy sokáig lesz láthatatlan, felszin alatti, de aztán valahol, valamelyik kútban vagy forrásban majd felbukkan és hatni és teremteni fog. Általánosságban beszélek mindenkiről az ókori próféták és Jézus óta, akiket a társadalom a másságuk miatt kivetett magából, de akik nélkül, akiknek a szellemi hozadéka nélkül már rég nem létezne ember a Földön. A vértanúkról, akik megőrizték a tartásukat, önmagukat, kiálltak magukért, felismerték, hogy kik ők a szocializálódás sárrétegei alatt, azt a személyt felkarolták, felhozták, és nem engedték, hogy a csürhe elsodorja. A vértanúkról, akiknek a sorsát tulajdonképpen nem lehet elkerülni, hiába tűnik ma már úgy, hogy de, ma is borzasztó nagy szükség van rájuk, valószínűleg nagyobb, mint eddig bármikor. A vértanúkról beszélek, meg arról a dinamikáról, amely világosan megmutatkozik köztük meg a környezetük között a világ kezdete óta. Arról a sorsszerűen, örökké ismétlődő logikáról, amely szerint ők látszólag nem győzhetnek, és amely szerint az életük árán ugyan, de valójában ők győznek mindig mégis.
A vértanúkról, akik közül egész mellékesen egy leszek én is nyilván, legalábbis a legjobb úton haladok felé. A családommal való kapcsolatom most például úgy tűnik, hogy ráment arra, amit teszek, egyelőre sem az édesanyám, sem a feleségem, és így persze a gyermekeim sem fognak fel semmit abból, hogy a Matavovszky György Leonidasz Ohiteka nevű történet miről szól. Nagyon nem bántom őket ezért, mert nekem magamnak is igen nagy nehézségekbe került megfejteni, illetve biztos, hogy nincs teljesen megfejtve még most se. Na, nem azért, mintha egy nagyon bonyolult történet lenne, inkább azért, mert túl egyszerű meg fájdalmas az, ami a dekódolás után kiderül. Az egészségem még nem ment rá (remélem, nem is fog, bár az öregedést és így a testi hanyatlást nyilván én sem fogom tudni elkerülni), sőt pillanatnyilag még a megélhetésem se, bár nyilván nem előny, hogy az embernek így egyik albérletből kell a másikba költöznie, illetve, hogy ennek az útnak a vége praktikusan is a ködbe vész azért. Viszont azt kell mondjam, hogy ez valószínűleg mégis inkább csak előjáték, mint végkifejlet. Mert akik a Földön eddig tényleg nagyon akarták, hogy személyes üzenetük célba érjen, azoknak igen gyakran szóról szóra az életüket is oda kellett adniuk érte. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha rám is ez a sors várna, sőt van egy olyan érzésem, hogy ez a helyzet valóban elő fog állni mert amiről beszélek az túl fontos, de ugyanakkor túl nehéz is ahhoz, hogy csak úgy, a szép beszédemért sokan megértsék, hogy csak úgy zsip-zsup, kenderzsup átdiffundáljon a tömegpszichózisok többméteres betonfalain. Egyébként meghívást kaptam rá, ha nem értettem volna meg másból, akkor a Magdolnával való születés nap dátum egyezés a képembe mondta (ez majd a lábjegyzetben lesz leírva, de előbb fejezzük be a főrészt).
Sok rosszat lehet elmondani rólam teljesen jogosan, de azt azért be kell látnia mindenkinek, hogy az elmúlt 59 év nem nyírt ki teljesen, a számtalan kacskaringó ellenére is megmaradtam annak, akinek születtem, és ez azért egy kisebb fajta csoda. És most, hogy ennek a tudatára is ébredtem, gondolom, hogy ez már nem fog megváltozni. Teljes biztonsággal nem állíthatom hogy abban a döntő pillanatban - ha tényleg előáll - nem fogok megbukni, de azért remélem, hogy képes leszek talpon maradni. Gonosz erők mindig voltak, de a végső összeomláshoz a földi ember még sohasem állt olyan közel, mint most. Viszont, amikor elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem. Mondjuk, ha előtte megkérdezte volna valaki tőlem, lehet, hogy azt mondtam volna, köszönöm szépen, de áradjon túl inkább másban, viszont úgy néz ki, hogy ez nem kívánság műsor (szerencsére). Egyébként meg nem baj. Meg fogok halni, mint mindenki, de talán van egy kis esélyem arra, hogy valamilyen értelmes dologért fog ez megtörténni, és talán fogok annyit üzenni a halálommal, amennyit az életemmel szerettem volna. Ezt nem a Joker című filmből vettem, de ott is elhangzik valami hasonló - nem véletlen, ott is egy nagy kaliberű ember tűnik fel, meg lehet nézni. Amúgy a hajléktalanok, az autisták, a legkülönbözőbb viselkedési zavarokban szenvedők mellett a szabadság harcosok is nagyon közel állnak a szívemhez, ha ki kéne választani őt zeneszámot, hogy azokat vihetem magammal és mást nem, a Ciao Bella biztos, hogy benne lenne. Joker-ek ők mind, Jolly Joker-ek, az egyiptomi beavatás legmagasabb fokára jutó bohócok, akik az életen már csak kacagni (és sírni) tudnak. Édesanyámnak és Évának nagyon köszönöm, hogy gecik voltak hozzám. Jó, tudom, az nem az ő saját geciségük volt, hanem a társadalomé, amellyel sajnos azonosultak, de ebből a viselkedésükből végül mégis csak jó fakadt, mert ha ők nem ilyenek, én egy csomó fontos felismerésig egész biztos, hogy nem jutottam volna el. Hogy ezután mi lesz, azt nem tudom, mert most már tulajdonképpen okafogyottá vált a geciségük, de ezt majd döntsék el ők, én ebbe nem szólok bele. Annak is van előnye, ha továbbra is gecik maradnak, mert akkor még több fájdalom fog érni, és a még több fájdalomból még többet tudok majd tanulni. Akinek lételeme a fájdalom, azzal nem igen lehet kiszúrni...
Hogy érzem magam most? Körülbelül úgy, ahogy egy éve, pár perccel azután, hogy másodszor tettem be a Magdolna DVD-t a meghajtóba. Illetve kétszer annyira. Annak a leírásával zárom ezt a kis napló bejegyzést melyet egy mérföldkő mellé ülve a hátamat nekidöntve készítettem el. Aztán meg megyek tovább:
Lábjegyzet: Magdolna egy végtelenül megható életű és személyiségű fiatalon megölt hölgy akiről egy szép film készült, amelyet én láttam, és amelynek második nézése során derült ki, hogy nem ugyanabban az évben, de egyformán augusztus 8-dikán születtünk. Ez kb. egy éve volt és időben teljesen egybeesett azzal a váltással hogy magamból egy csomó mindent sokkal határozottabban kezdtem felvállalni. Az a pillanat amikor a képernyőn megláttam Magdolna neve mellett a saját születésnapom dátumát, leírhatatlanul felkavaró hatást tett rám, teljesen lefőttem, egyszerre volt letaglózó és felemelő érzés, egy olyan erejű kinyilatkoztatásként éltem át, amilyen a nevezett filmben, illetve hölgy életében is lejátszódott egész kicsi korában, és aztán be is teljesedett annak rendje és módja szerint. Ahogy Magdolnának a templomromi látomás üzent arról, hogy mi fog történni vele, úgy hasított belém a villám erejével és a fény plasztikusságával egy nagyon hasonló prófécia: lehet, hogy pepitában, de lényegében rám is ugyanaz vár, ami őrá várt. Azóta sem tudom elfelejteni, mintha egy kristály tisztán kivehető hang szólt volna: "Figyelj, Gyuri, Leonidasz! (Akkor még Ohiteka nem voltam.) Egy fontos, és szép feladatra vagy kinézve, egy olyanra, amilyenre kevesen." Kell ennél több? Azt hiszem, nem! Életem hátralévő részében szeretnék a belém helyezett bizalomhoz méltó választ adni erre a meghívásra. Semmilyen más célom nincs. Egyébként meg elég elgondolkodtató, hogy még egy ilyen napnál világosabb jel után is el kellett telnie egy egész évnek, mire az üzenete úgy igazán megfogant bennem. A léleknek idő kell a változásra. Az agynak meg még több - hogy belenyugodjon abba, amit a lélek akar...
----------------------------------------------
Szép lassan ki akarok vonulni ebből a modern világból, és közben igyekszem majd egyre világosabban üzenni annak a tudati változásnak a szükségességéről, amely a modernizmus alapjául szolgáló létbeli útmutatással sok tekintetben pont ellentétes irányú. Nem visszaforgatni akarom a történelem időkerekét hanem elérni hogy egy magasabb szinten eljussunk oda, ahol egyszer már jártunk, de ahonnan tapasztalatok híján akkor még csak rossz irányba tudtunk menni. Szeretném, ha látnánk, hogy az elmúlt 500 évben lezajlott technikai, társadalmi sőt még a kulturális fejlődésünk is mennyire ellentmondásos volt, mert a vívmányainkért cserébe azt a világ egészével való szerves egységet áldoztuk be, amely hosszú távú megmaradásunkat sokkal inkább szolgálta volna, mint az előálló modern technika, amelyhez emberileg nem tudtunk felnőni, és amely ezért átvette az irányítást felettünk. Életem hátralévő részében minden figyelmemet, minden erőmet, minden szellemi potenciálomat arra szeretném szánni, hogy - ha a történelem nem is - de ez a nyugati civilizáció által kiváltott tömegpszichózisokba és elképesztő tudatvesztésbe torkolló folyamat megforduljon, és az ember szerves egysége a lét egészével újra kezdjen élő valósággá válni. Ez egy fogadalom. Lehet majd számon kérni rajtam.
Ohiteka
