A fájdalom jegyese

Szerelmes vagyok a fájdalomba. Az agyam nem kívánja, sőt irtózik tőle, de a lelkem igen. Nehéz ezt így kimondani, de akkor is így van. A fizikai és a lelki fájdalmat egyaránt, mind a kettő lételemem, egyik nélkül sem tudok megmaradni. Nem azért, mert a fájdalom önmagában jó, hanem azért, mert út, kapu, átjáró olyan tapasztalatok felé, amelyek nélkül képtelenség élni. Szerelmes vagyok a fájdalomba, kaptam ezt a szerelmet, mert bele kell látnom olyan dolgokba, amelyektől más annyira elborzadna hogy még a gondolat se fordul meg a fejében hogy odanézzen - ez a sorsom, ez a végzetem! Lelki fájdalom rengeteg ért már, fizikai kevesebb, de az utóbbi is ott van régóta az életemben (nem csak a futáson keresztül), aki nem hiszi olvassa el a fájdalom verseket (lásd az ilyen című állandó oldal). Bár a társadalom erre bizonyosan azt mondaná, hogy egy betegség, mégis azt érzem, hogy nincs semmi baj vele. Egyébként azt hiszem, hogy nem is vagyok annyira különleges eset, csak a többség egyszerűen nem meri beazonosítani magában ezt a szenvedélyt, a fájdalom iránti vágyat, pedig a fájdalomból születhet olyasmi, ami továbblöki az emberiséget az úton, amelyiken per pillanat teljesen meg van akadva, miközben nagyon valószínű hogy másból nem. Bizonyos, hogy én pont erre lettem kinézve, kiválasztva, egyáltalán nem csodálkoznék azon se, ha valamilyen nagyon fájdalmas betegség érne hamarosan. Ha valaki velem akar élni, akkor ezt értenie és szeretnie kell bennem, mert ha nem szereti, nem fog tudni kezdeni velem semmit. Ha valaki a párom akar lenni, akkor értenie kell, hogy a mi nászunkból nem gyermeknek kell születnie hanem távlatnak, amely felé lehet menni, látásnak amely felnyitja az emberek szemét. Évával is annak kellett volna születnie. Ehhez képest az, hogy felneveltünk három gyermeket valahogy, kutya füle se. Mellékterméknek jó, de főterméknek rettenetesen kevés.

A hivatalos álláspont az, hogy a fájdalom rossz, kerülendő, csillapítandó, érzéstelenítendő. Miközben vannak például stigmatizáltak, akik Jézus sebeit hordozzák csak úgy. Meg van egy csomó ember, akik azért, mert lelkileg szenvednek az itt folyó dolgoktól, kínozzák magukat (ultrafutók például), érzik ugyanis, hogy másként soha nem értenék meg még a saját létük értelmét se, nem hogy a világét. A boldogság és a fájdalom nem ellentétesek, legtöbbször kéz a kézben járnak, sőt mi több, egymást erősítik. Csak el kell olvasni a nyolc boldogságot az evangéliumból - valaki 2000 éve egész világosan beszélt erről! Bele merünk gondolni abba, ami ott le van írva? A l'art pour l'art fájdalom nyilván veszélyes lenne, de én még olyat nem nagyon láttam. Láttam border-line szindrómás lányokat tele sebhellyel a karjukon, mert folyamatosan vagdossák magukat zsilettel, de őket egészségesebbnek tartom mint azt, aki ebben a modern világban minden különösebb gondolkodás nélkül gyermekeket szül azért, hogy aztán azok a gyermekek 30 év múlva az addigra élhetetlenné váló Földön elevenen megégjenek. Olyan ellentmondásokon ülünk, mint a kölyök eb a szarán, hogy az iszonyat, mert nem merünk szembenézni velük, és abból aztán persze hogy egyre nagyobb baj lesz. Mert ez a folyamat már évszázadok óta tart sajnos, és nyilván nem tarthat akármeddig. A bátortalanságunk, a kishitűségünk, a félelmünk miatt pusztul a környezet, nem az égéstermékektől, az utóbbi csak az előbbi következménye...

Az összes ultra sportnak, az összes szado-mazo-nak, egy csomó lelki "betegségnek", amelyre a normálisak azonnal rásütik a bélyeget, hogy deviáns, ez a gyökere. Hogy ebben a kémcsőben, amelyben élünk, és amelyben a léleknek minimális kapcsolata sincs a valósággal, az a kapcsolat rettenetesen hiányzik neki, és kétségbe esetten keresi bennünk a kitörési pontokat felé. Hiperaktivitás, border line szindróma, asperger szindróma, az autizmus legkülönbözőbb fajtái, és fokozatai a viselkedés zavarok széles választéka, ezek mind ugyanarról a töröl fakadnak, hogy a lélek nem tud mit kezdeni azzal a modern világgal, amelybe belepréselik, és szenved és fellázad ellene...

Nagyon sokan a túlnyomó többség 100 ezer emberből 99 999 az egész életét laboratóriumi sterilitásban tölti úgy, hogy nem éri őket nagyobb kellemetlenség, de közben a valóságtól egy hermetikusan záró fal választja el őket. És akkor csodálkozunk, hogy nincsenek kapcsolataink, hogy minden mű, csinált, színház és esünk szét és épülünk le! Huxley szép új világa, amelyet 1931-ben írt az elrettentés szándékával mára tökéletesen megvalósult.

„Egyszer valaki nagy vacsorát készített, amelyre sok vendéget meghívott. Amikor eljött a vacsora ideje, elküldte a szolgáját. Ezt üzente vele a meghívottaknak: »Jöjjetek a vacsorára, mert már mindent elkészítettem!« De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt mondta a szolgának: »Szántóföldet vettem, oda kell mennem, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« A másik ezt mondta: »Öt pár igavonó ökröt vettem, és éppen most megyek kipróbálni őket. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« Egy harmadik azt üzente: »Éppen most házasodtam, ezért nem tudok elmenni!« A szolga visszatért urához, és mindezt elmondta. A házigazda ekkor megharagudott, és megparancsolta a szolgának: »Siess, és hozd be a város utcáiról és tereiről a szegényeket, a bénákat, a vakokat és a sántákat... (Lukács 14.)

A border line szindrómásokat, az asperger szindrómásokat, az autistákat, a hajléktalanokat, a legkülönbözőbb devianciával terhelt mocskos büdös koldus népet... Ja, és legutoljára még a csecsemőotthonban felnőtt és ezért "normálisan" szocializálódni zsigerből képtelen angyalkákat is, akik közül az egyik történetesen én vagyok. Akiknek legkevésbé sem a minden áron való szocializációra való kényszeres igyekezet a dolguk, hanem pont a fordítottja, az, amire különleges érzékenységük folytán ők sokkal inkább képesek, mint mások, hogy jelet mutassanak mindazoknak akik a "normalitás" nevű mindennél súlyosabb betegségben szenvednek, és valahogy elhitessék velük, hogy létezik belőle gyógyulás...

A lélek ugyanis ezt akarja bennem. Nem tudom, hogy egy ilyen felismerés után mi következik, de nyilván vállalom. Nem azért mert én olyan nagy hős vagyok hanem azért mert mást nem tehetek. Ohiteka, a fájdalom jegyese...