Nem merünk belenézni belelátni ebbe vagy abba mert a lelkünk még nem kész a látással járó fájdalom elviselésére - ezt én is így gondolom. (A csavar ebben az hogy így szinte kiköveteljük hogy még nagyobb fájdalom érjen minket mely végül is a kisebb elutasításából fakad.) Sok mindent látok amit mások nem - miközben nyilván én is hárítok azért egy csomó dolgot - és érzem nagyon jól hogy a látás mivel jár meg az a késztetés is hogy amit látok arról valahogy üzenjek - ez a próféták a látók sorsa. Vannak alteregóim: a magyar költészetben Radnóti Miklós a filmművészetben Tarkovszkij (Sztalker - ha még nem láttad volna nagyon ajánlom) a közéletben Gréta Thunberg például akinek betegsége a látás - asperger szindróma. Milyen érdekes ez a mai világ hogy a látást betegségnek címkézi fel megjegyzem rólam is sokan hasonlót állítanak meg az édesapámról is akinek szintén annyi baja volt csak hogy látott pár olyan dolgot amit sokan nem. Azt mondják túlérzékenység. Nem lehet hogy sokkal inkább az általános érzéketlenséget kéne egy szörnyű betegségnek tartani? Igen ez nem könnyű út illetve nagyon nehéz. Sokkal nehezebb mint a társadalom valamelyik sztereotípiájába beleállni és leélni egy életet benne. De nekem az előbbi nem elég izgalmas - ez az én bajom. Hogy a lelkem többet kíván. Ahogy az egyik kedvenc könyvemben le van írva: a lélek tágulni vágyik tapasztalni mélységeket és magasságokat égni a fájdalomban ujjászületni a szenvedésből. A legutóbbi beszélgetésünk végszava az volt hogy ezen nem lehet változtatni ez egy karmikusan belém égett létfeladat amit nem lehet átírni ahogy az ószövetségben az angyal Eszaiás próféta száját égette meg úgy vagyok én is erre szánva hogy kósza legyek egyszerre ebben a társadalomban de egyben kívülálló is sztalker ohiteka (indián név kaptam fentről bátrat jelent mert amire itt leginkább szükség van az nem bölcsesség még csak nem is lelki béke hanem bátorság én ezt érzem a kulcs szónak) és amit tulajdonképpen már 26 évesen közölt velem az élet csak akkor még így nem tudtam összerakni magamban.
A legszörnyűbb egyébként az hogy amit mi a készületlenségünk folytán nem merünk észrevenni (leginkább tudat alatt hárítunk) az nem is biztos hogy rajtunk lehet hogy a gyermekeinken fog lecsapódni még nagyobb fájdalom formájában. Most ugyanis az egész világ ezt csinálja. Nem veszi észre a létmódja lehetetlenségét amivel az összes bajt rátolja a következő generációra. Amelyik majd szintén meg fogja próbálni tovább tolni természetesen csak az a baj hogy ennek a tologatásnak van egy határa. Nem tudjuk elviselni a valóságot viseljék majd el a gyermekeink! Kimondva kimondatlanul ezt csináljuk...
