Nagyon elszomorít az újévi jókívánságok skandálása, mert számomra ez azt jelenti, hogy a valósággal senki sem mer szembenézni. Nem gondolom, hogy ne létezne boldogság, de bizonyos, hogy semmi köze sincs ahhoz, amiről ezek a köszöntések szólnak. Itt boldog úgy nem lesz senki se, ahogy most azt egymásnak kívánjuk, egészen nyilvánvaló, hogy a civilizációnk ellentmondásaiból fakadó feszültségek tovább fognak fokozódni, az életünk minden területét tovább fogják mérgezni, egész biztos, hogy mindenkinek lassan, de biztosan egyre nehezebb dolga lesz, a gyermekeinknek meg pláne hozzánk képest. Mi talán még meg tudunk halni természetesen módon, de nekik ez már nagy valószínűséggel nem fog megadatni, az unokáink meg szinte biztos, hogy máris lemondhatnak róla. Főleg akkor, ha egy ilyen évfordulón csak gagyi jókivánságokat tudunk mondani egymásnak reflexesen, azokon kívül pedig lényegében semmi értelmeset se. Nagyon szeretném tudni, hogy egy leépülő, megboruló világrendben, ahol pillanatnyilag semmilyen hosszabb távú kibontakozásra a legminimálisabb esély se látszik, ki mire gondol, amikor egy BUÉK elhagyja a száját. Mert nekem nagyon sokszor az az érzésem, hogy tulajdonképpen semmire, csak ilyenkor ez a szokás, hát akkor megteszi ő is. Bár ne tenné! Mert ezzel csak azt jelenti ki, hogy ő még mindig a nyáj tagja, még most se hoz önálló döntéseket, még most se reálisan viselkedik, még mindig rángatják őt a környezetének azok a beidegződései, amelyek miatt ebbe a mostani siralmas állapotba jutottunk. Nem újévi jókívánságokkal kell szórakoztatni magunkat meg egymást, hanem belátni, hogy milyen esélyeket mulasztottunk el eddigi életünk során, hogy mit nem mertünk végiggondolni, hogy mennyire függtünk attól, amivel tömtek minket, hogy az éppen hulló pénzesőben ingyen élve mennyi időt és mennyi szellemi potenciált szórtunk el hülyeségekre vagy teljesen felesleges mütyürök felhalmozására, mennyire nem fogtuk fel, hogy mi folyik körülöttünk, és mennyire nem készültünk, és a gyermekeinket sem készítettük fel arra, ami hamarosan nyilván jönni fog és amiben embernek maradni nyilván k...a nehéz lesz, hiszen már most is az. Az valami lett volna, helytállás, amely jó érzéssel tölthetne el minket! Miközben annak, amit helyette tettünk meg teszünk, az emberséghez a legminimálisabb köze sincs - betegesen kényszermozgunk, semmi mást nem csinálunk, mondjuk már ki végre, könyörgöm! Tudom, hogy erről az össznépi tébolyról nagyon nehéz leszakadni, mert iszonyúan hozzá vagyunk nőve, tudom, hogy nekem is csak nagyon pici részeredményeim vannak, de azt azért látom, hogy ez a rendszer, amely szerint most élünk, csak egy párhuzamos valóság, egy illúzió, egy káprázat, egy olyan út, amely sehova sem vezet, és amelyen járva senki sem lesz boldog. Ezt szerettem volna elmondani a gyermekeimnek is, hogy ne sétáljanak bele a csapdába, amelyről én már 26 évesen láttam, hogy az, de ezt illetve az elmondáshoz szükséges felnövekedést a világ meg a családom nem engedte meg nekem, nem csak nem segítettek, de keresztbe is tettek nekem állandóan, leginkább a két nő, az édesanyám meg a feleségem, én meg a tiltásaik közepette nem tudtam jobbat kihozni az életemből annál, ahol most tartok. Bocsánat!
