Hosszú idő (legalább húsz év) óta most először néztem meg ismét a bécsi újévi koncertet, mely esemény egyben életem első on-line tévézése is volt. Természetesen végig sírtam, folyamatosan ömlöttek a könnyeim közben. Hirtelen ötlet vezetett, amelynek eredetét nehezen tudom beazonsítani, legvalószínűbb, hogy egyszerűen szerettem volna emlékezni azokra az időkre, amikor még hittem bizonyos álmokban, leginkább abban, hogy a nyugati civilizáció vívmányai a kánaánt hozták el a Földre, hogy az őseink már minden nehéz harcot megvívtak, és nekünk már nincs más dolgunk, mint becsületesen belaállni a majdnem készbe, és ahhoz a hiányzó kis epszilonnyi részt folyamatosan hozzátenni. Bár igazából nem tudom, hogy ebben valaha is tényleg hittem-e vagy csak úgy tűnt számomra is, hogy hiszek benne. Ha volt is az a jó érzés, mára biztosan elmúlt, ma már egyértelműen úgy érzem, hogy amit a nyugati civilizáció elért, az kevés a boldogsághoz, sőt az emberiség megmaradásához se elég, és ha az utóbbit el akarjuk érni, akkor pont azt kell helyreállítani, amelyet pont a nyugat pont a vívmányaíért tönkretett, vagyis az ember és a természet és az emberi természet egységét. Nem nagyon tudom, hogy ezt hogyan kell csinálni, de gondolom, hogy valahol, leginkább a szívünk mélyén el kell kezdeni, és utána tenni kell mindent, ami onnan feltör, amit a belső hang kitűz és függetlenül attól, hog ki mit mond rá, vagy ránk miatta. Ez nyilván kutya nehéz feladat, de az is ugyanolyan nyilvánvaló, hogy másnak meg nincs értelme. Mindenkinek sok erőt és bátorságot kívánok hozzá a 2022-es évben is! (Amúgy - cseppet sem meglepő módon - a bécsi újévi koncert olyannyira náci találmány, hogy első alkalommal horogkeresztes drapéria díszítette a hangverseny termet. Csak ez megint egy olyan dolog, amelyről nem illik beszélni.)
