Boldog vagyok. Megértettem, hogy az embernek el kell vállalnia a saját útját, sőt bensőséges, intim kapcsolatba kell kerülnie saját belső lényével. Akkor is, ha az út, amelyet az a belső lény kijelöl számára, nem szokványos, és rajta járni emiatt nehéz, akár nagyon nehéz. Rengeteg fájdalom ért az utóbbi években, de mindre szükségem volt, nélkülük önmagam, belső valóm megismerése terén sehol se tartanék. És valószínű, hogy ezután is fognak érni komoly fájdalmak, lehet, hogy egyre komolyabbak, de nem baj, mert az életnek csak úgy van értelme, ha az ember igyekszik magánál lenni, ha igyekszik kitörni a társadalomból felszedett vagy a társadalom által rávetített szerepekből. Inkább haljak meg holnap a saját létem felé való fejlődésem folyamatában, mint hogy éljek még 40 évet pusztán mások diktátumai szerint. Lehet, hogy lesz egy csomó érthetetlen dolog, esemény még az életemben, olyanok, amelyekről elsőre én magam sem fogom tudni, hogy mért kell nekik megtörténniük. Nem látok át mindent, sőt nagyon kevés dolgot értek csak, de azt igen, hogy a saját belső indíttatásaimról, a lelkem belső indíttatásairól, a vele való együttműködésről, a kiteljesedése felé irányuló törekvéseinek engedéséről félelemből, kényelemből, konformizmusból kifolyólag lemondani, ez a legrosszabb, amit az ember tehet (és mégis ezt teszi a leggyakrabban). Nem tudom, hogyan lehet élni egy olyan civilizációban, amelyről üvölt, hogy teljesen beteg, de valamilyen mód nyilván van rá. És nem csak lehet, de kell is, hisz azért kerültünk ide. Nem azért, mert idevalók vagyunk, hanem azért, mert ebben a számunkra idegen közegben, a feszültségeket, a vele való ütközéseket elvállalva és megharcolva tudunk megvalósulni, valamennyire jobbakká, szeretetképesebbekké válni. Csak a viharos tenger nevel ügyes tengerészeket. Ha ez nem egy ilyen nehéz, idegen közeg lenne, akkor nem történne velünk semmi se. De a nehézségek kohójában leég rólunk a kosz, kiég belőlünk az önáltatás, átégnek bennünk a falak, ha odaadjuk magunkat ezekre az átalakulásokra, amelyek végül felragyogtatnak, kiemelnek, felemelnek minket. Azt hiszem, ez leginkább bátorság kérdése. Valószínű, hogy pont ezért kaptam az Ohiteka nevet is.
