Fáj, hogy reped pattan szét a buborék körülöttem, fáj, hogy veszítem el azt a civilizációs burkot, amely eddig védett, fáj, hogy az életem most nyíltan a szemembe mondja, hogy a biztonság, amelyet ennek a buroknak köszönhettem, nem is volt az enyém soha, használhattam addig, amíg nem tudtam volna megmaradni nélküle, de most már ideje elhagynom, és védtelenül, sokkal érzékenyebben lenni jelen a történetben, amely a világ kezdete óta zajlik és fog az idők végezetéig tartani, fáj, hogy ez a modern intelektuális álbölcsesség nagyon silány, végtelenül távol áll minden olyan szellemi minőségtől, amelyet énem sunyibb fele mindig is szeretet volna belévetíteni, hogy mentséget találjon az önálló erőfeszítések elkerülésére, a készétel, a mások által előállított műkaja fogyasztására. Fáj, hogy egyedül vagyok ebben a beláthatatlanul tágas dimenzió sokaságban, ahogy mindenki, csak többen ezt még nem tudják, és az összekapaszkodásban igyekeznek megoldást találni a magányukra, de attól csak még magányosabbak lesznek, és még szomorúbbak, ha majd az ő buborékok is elpattan, hiszen egyszer el fog...
