Első levél a koboldok földjéről...

A szocializáció mindig is egy borzasztóan erős külső hatás volt, mely nagyon mélyen belenyúlt a gyermekek lelkivilágába, egy csomó mindent alapjaiban meghatározott további életük tekintetében, és mindig fennállt a veszélye annak, hogy az illető ifjú közben nagyon messzire távolodik veleszületett személyes belső valóságától. Ez a folyamat mindig és mindenütt lezajlott, de sehol sem járt még olyan drámai következményekkel, a veszély soha sem fordult át olyan tragikus kifejletbe, mint pont ebben a modern társadalomban, mert ez a modern társadalom, például azáltal, hogy folyamatosan a többszörösét éli fel annak, amit a természet regenerálni tud, vagyis folyamatosan és durván deficites a gazdálkodása, meg még egy csomó hasonló zavarból kifolyólag, amely szintén jellemzi őt, egyre messzebbre kerül minden létező realitástól, és közben persze sodorja magával a fiataljait is papírvékony ideák felé sőt egyre inkább a szín tiszta káprázatok légüres terébe. Egy hiper illékony káprázatot teszünk az életünk alapjává, és amíg az odavezető egész felnövekedésünket végigkísérő minket rendszerbe állító rettenetes dresszúrát nem leplezzük le, amíg nem mondjuk ki nyiltan, hogy tulajdonképpen egy náci kiképző osztag se tehetett volna több kárt bennünk, amíg nem fogjuk a fel e rajtunk végbevitt tudatmódosítás tragikumának teljes mélységét, azoknak a sérüléseknek a komolyságát, amelyeket belső lényünk felnövekedése közben elszenvedett, és egy nagyon határozott fókuszváltással nem kezdünk el tudatosan is ellen tartani minden minket torzító, a természetből, azon belül saját emberi természetünk keretei közül minket kirángató külső hatásnak, addig a káprázatokban való élés szépen fenn is fog maradni. Amíg nem visszük át a figyelmünket önmagunkra, amíg nem saját lényünk szellemi integritásából fakadó vágyak, törekvések, indíttatások, impulzusok, inspirációk, mozgatnak minket, amíg sztereotípiákon, jó esetben egyszerű csoportdinamikákon, rosszabb esetben kifejezett tömegpszichózisokon lovagolunk, addig a visszarendeződés nem fog tudni elkezdődni. Van létharmónikus életmód, kapcsolat a világgal, amelyben az ember nem kirablója, hanem megművelője a Földnek, van olyan, hogy az ember nem vesz ki többet a földből, mint amennyi jár neki, amennyivel még nem okoz kárt az elkövetkezendő generációk hosszú sorának. Van ilyen, létezik, megvan a lehetősége hogy eljussunk ide. Ez a létharmónikus életmód akkor bontakozhat ki, ha az ember először is saját magához közelít létharmónikus módon, ha önmagát elfogadni akarja és nem kiszipolyozni bizonyos rövid távon elérhető előnyökért, ha önmaga szerető társává tud, akar, mer válni. Az önmagával harmóniában lévő ember ugyanis harmóniába tud kerülni környezetével, a természettel is, a társa tud lenni, együtt tud működni vele. Sokan sokáig így életek, de az európai ember ezt a rendet elhagyta, pontosabban fogalmazva olyan egyértelműen és látványosan más nem lépett ki az édentervből, az őseredeti ősszhang állapotából, amennyire mi, fehér emberek ezt a szörnyűséget megtettük. Van harmónikus létmód, nem igaz, hogy az ember csak egy megkergült majom, akinek oda eljutni esélye sincs. Van ez az esély, és lehet és kell is dolgozni érte. Az embernek minden adottsága megvan arra, hogy ezen a bolygón egy hosszú távon fenntartható, teljes életet éljen, ez nem egy lehetetlen cél, de ahhoz, hogy elérje először szembe kell néznie azzal, hogy hol tért le az odavezető útról, és hogy annak a letérésnek milyen borzasztó következményei lettek. Szembe kell néznie azzal, hogy a nyugati civilizáci által választott út mennyire és alapból ellentétes a valódi szellemi fejlődéssel, hogy bizonyos részeredményeket talán megtarthatunk a modernizmusból, hiszen egy ideig bizonyára még rájuk is leszünk szorulva, de a létfejlődésünk alapvetően mégsem az, amit a nyugati civilizáció kijelölt, sokkal inkább az a szerves egység, az a hosszú távú látás és egymásról való hosszú távú gondoskodás, amelyet a nyugati civilizáció, mint szempontot, soha sem vett figyelembe amelyet mindig és folyamatosan elhanyagolt az itt és most maga számára könnyebbé tételéért. És közben azt hazudta, hogy nincs mit csinálni, mondván, hogy ilyen az ember, miközben az ember belül egyáltalán nem ilyen - ezt biztos forrásból tudom! A modern világ értelmiségének kutya kötelessége eddig a felismerésig eljutni, ha ezt nem tesszük meg, nem teszünk semmit, az életünk akkor abban a buborékban fog befejeződni is, amelybe belefújtak minket és szart se fog érni. Abban a buborékban, az ottani lokális szemlélet szerint tűnhet szépnek és jónak a viselkedésünk, de egyetemes emberi értelemben nagyobb kudarcot elképzelni se lehet, mint azt, hogy a halálunkig benne maradunk ebben a zárt térben, mert egyetemes emberi ertelemben egy ilyen buborék minden bája meg kényelme ellenére a pokol maga, hiszen semmiféle valódi személyiségbeli, jellembeli fejlődés se játszódhat le benne. Ezért kell ott hagyni nagyon gyorsan, illetve olyan gyorsan, amilyen gyorsan képesek vagyunk a belőle történő távozásra, mert nagy a gyanúm, hogy azért egyik napról a másikra nem fog menni, vagyis máris óriási késésben vagyunk. Én már a koboldok földjén élek, egy lépést már tettem a mennyország fele. Ez jó, de még nincs még vége. Majd írok még...