2022. február 21.
Második levél a koboldok földjéről
Hogy egy országon, sőt egy régión, sőt egy tulajdonképpen egész kis tájegységen belül is ekkora különbségek vannak, azt álmomban se gondoltam volna. Mert Vác még az agglomerációhoz tartozik, de Szobnak már a legcsekélyebb köze sincs hozzá, sőt annak szöges ellentéte. Vácon felszállok a vonatra, és a nagyvárosi életérzés már a cementgyár után elkezd halványulni, és amikor Szobon fél óra múlva leszállok, egy teljesen más világban találom magam. Az a három kanyar, amelyet a vonat a Duna vonalát követve megtesz, átvisz a kába modern zizegésből abba a szövetes mély valóságba, amely éppen Szobon kezdődik el, mert itt van az a határ, ahonnan kezdve annak már semmi gátja sincs. Olyan jó hogy az utolsó állomáson kell leszállni a vonatról, olyan jó érezni, hogy a vasútvonal végén lakom, hogy vonattal Magyarországon ebbe az irányba már nem is lehet messzebb jutni. (Jó, tudom, kisvonattal még lehet, de az egy másik történet.) Amikor új lakóhelyet kerestem magamnak, először Zebegényre gondoltam, de a sors, a karma, a világmindenség, az élet belső logikája, belső rendje, értelme mást akart, közbeszólt, és nem győzök eléggé hálás lenni neki érte. Mert most már tudom, most már egész világosan látom, hogy nekem ide kellett jönnöm, az országhatártól, a határfolyótól három lépésre van az én helyem, itt tudok elegendően távol lenni attól a zűrzavartól, amely a központot jellemzi, és onnan sugárzik ki minden irányba, és mérgezi meg a hangulatokat, a kapcsolatokat, a szíveket, a lelkeket, az időt, amelyet egész mással kéne töltenünk. Egész eddigi életem egy hosszú, nehéz eszmélés volt abból a rettenetből, amelyet modern társadalomnak nevezünk, amelybe beleneveltek, belevertek a szüleim, a tanítóim, a papjaim, mondjuk édesapám a végére rájött, hogy mit tett, illetve ő előtte se azt csinálta csak, szóval őt azért vegyük ki a sorból. Egyszer, 26 éves kromban már kivonultam ebből a szép új világból, négy hónapig ki se tettem a lábam egy kis francia falu határában élő szerzetesi jellegű közösség területéről, de akkor még úgy éreztem, hogy nem maradhatok ott örökre, és most, majdnem 35 év után visszanézve arra az időszakra, úgy érzem, hogy jó volt a szimatom. Végig kellett szenvednem 30-35 évet abban a szörnyűségben, amelyet ez a modern társadalom művel, hogy teljesen tisztába kerüljek ennek a létmódnak minden reménytelenségével, minden tragikumával, minden nyomorával, és tudjak elég határozottan nemet mondani rá. Persze a határozottságnak, azért van határa, mert a gyermekkorban ért hatások olyan mélyre szűrődnek le mindenkibe, hogy azokat teljesen kitörölni soha nem lesz képes senki, sőt még az utána következő évek is nagyon meghatározóak, de azért lehet kicsit ellensúlyozni azt a rengeteg eltévelyedést, amelybe eddigi életem során belesétáltam. Itt, Szobon a külső körülmények már sokkal jobbak ahhoz, hogy az ember befelé is tudjon figyelni. A hegyek lábához már az erdők mesehősei is lemerészkednek olykor, egyáltalán nem lepődnék meg ha valamelyik túrám vagy futásom közben tündérek, manók, törpék, koboldok ugornának elém a fák közül. Ez már az a terület, amely Körmöcbányáig, Selmecbányáig terjed vagyis a híres felvidéki érc lelőhelyeket is magába foglalja, és amely mindenféle kincset rejt anyagi és szellemi értelemben egyaránt. A Nyugati Börzsöny még egy érintetlen zug, itt még háborítatlanul tud továbbélni gyermekkorunk minden mesealakja, az emberi lélek jellemvonásait szépen megszemélyesítő kis szellemlények zsongását még nem zavarja meg a városok zaja, és aki elég érzékeny az tud találkozni is velük tényleg, ha máshogy nem, úgy, hogy felidézi saját gyermekkorát, amely még a meseerdők mélyén játszódott le, vissza tud emlékezni arra, hogy milyen volt akkor az ő kis világa, milyen volt a tündérekkel, a manókkal, a törpékkel, a koboldokkal álmodni, és amikor még minden, amiről ezek a kis furcsa lények a puszta létükkel üzentek, kézzelfogható, plasztikus evidencia volt a számukra. Amikor még hittek bennük, amikor még átélték az összes velük történt eseményt, és amikor még nem akartak mást, csak a nyomukba szegődni, hogy tündérek legyenek ők is. Amikor még mindenkinek teljesen világos volt, hogy a kincsért mélyre kell szállni, amikor ezen még senki se rökönyödött meg, amikor még nem kerestünk magunknak könnyítéseket, mert éreztük, hogy azok csak rövidre zárnák és kisütnék a kalandot, a felnövekedésünkhöz, a királyfivá vagy királylánnyá, a hőssé érésünkhöz szükséges utazás lényegi részét. A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, az életünk kerkét sem teljesen, de a városokból el lehet menni, és a folyamatos zúgás helyett lehet választani a csendet, amely segít a belső csendhez, hogy a magával, blső személyes valóságával egyre jobban kibékülő ember saját lelkének távlatos életteret tudjon biztosítani. Ahogy 26 éve is lehetett így tenni annak a kis közösségnek a templomában, amelyet történetesen a kiengesztelődés templomának neveztek el, hogy emlékeztesse a zarándokokat egyetlen igazi feladatukra, önmaguk elfogadására, hiszen anélkül semmi, de semmi sem jöhet létre, hisz mindennek az alapja az...