Az én húsvétom

Ledobtuk az atombombát, hogy béke legyen. Nem lett béke. El lett fojtva a háború egy kis időre. Atombombával nem lehet békét csinálni, meg a természet meg a belső ember megölésére alapuló túlfogyasztással se. Most háború van megint, még ha nem is szívesen beszélünk róla. Háború, amely nem szünt meg egy pillanatra sem, csak le lett nyomva a mélybe, a tudatunk mélyére, hogy majd újra berobbanjon, amikor elérkezik az arra előre eltervezett idő. Mert ideje van a békének és ideje van a háborúzásnak, csak erre eddig valahogy nem gondoltunk. Európa ezt a háborút nem egyszerűen megérdemli, egyenesen égető szüksége van rá. Lehet itt óbégatni, hogy "Gonosz Putyin, gonosz Putyin!" csak nincs semmi értelme. Ez a háború úgy jön ránk, ahogy ősszel a lombhullás az erdőre, a világ rendje, a természet belső törvényei szerinti meghághatatlan, kőkemény szükségszerűségként. Nézem az első áldozatai vonulását, és összeszorul a szívem, miközben tudom nagyon jól, hogy ez csak a kezdet, a legeleje, és lehet, hogy nem sokára én is úgy fogok vonulni, ahogy most ők, és ha tényleg akkor még hálát is kell majd adnom, hogy egyáltalán vonulhatok. De közben tudom, hogy azt a nyomorúságot, amely ránk fog jönni, el lehet viselni, sőt abban a nyomorúságban képesek leszünk olyan végtelenül fontos dolgokra, amelyekre a látszat békében meg a kényelemben képtelenek voltunk. A fájdalomtól, ha elfogadjuk, átalakulhatunk, másmilyen emberekké válhatunk majd, és ez a folyamat fel fog szabadítani olyan szellemi energiákat, amelyekkel mi már nem, de a tiszta gyermekek, az olyan aprószentek mint például Luca, majd elkezdhetnek valami egészen mást, egészen újat, a mostaninál sokkal jobbat, sokkal szebbet, sokkal szerethetőbbet felépíteni. Európának szüksége van erre a háborúra, és mindnyájunknak személy szerint is. Mert Európa eddig még csak kárt tett a világban, kialakított magának egy mértéktelen pazarlásra alapuló létmódot, amelyből rövid távon származott valamennyi előnye, de egyrészt fenntarthatatlan, másrészt borzasztóan sokan szenvedtek rengeteget, sőt haltak meg érte. És mindnyájan személy szerint is ezt tettük, és erre az egyetlen mentség az, hogy egy tömegpszichózis hatása alatt álltunk, amelybe a nevelésünk folytán, a szocializálódásunk során kerültünk, és amelyet nem ismertünk fel időben. Részesei lettünk ennek a végtelenül gyalázatos viselkedésnek, mi magunk is abban éltük le jóformán az egész életünket. Hála istennek kaptuk végre ezt a háborút! Hamarabb kellett volna kapnunk, de talán még most se késő. Csak éljék túl azok, akik elég bátrak és tudnak majd boldogulni és másikat boldoggá tenni utána! Értsék meg hogy mi miben hibáztunk és ne akarják azt a hibát elkövetni ők is! Én nem leszek köztük, mert én azt már nem érdemlem meg, de remélem, hogy ha elég becsületesen töltöm el az életem hátralévő részét, ha most már nem ezt a kegyetlen külső valóságot, hanem a saját személyes belső valóságomat teszem meg referenciának, ahhoz igazodom, neki engedelmeskedek, mindent rábízok, mindent ráhagyok, még a halálom pillanantának és módjának a kiválasztását is, akkor a kicsik látni fogják rajtam, hogy akarok és tudok korrigálni es ha látják hogy szépen el tudom fogadni a sorsom alakulását, a rosszabbra fordulását is, ahogy számtalan menekülő is megteszi ezt most, akkor azzal sokat fogok tudni segíteni nekik az ő jó vizualitásuk kialakulásában. Egy elhevert ellazsált elszórakozott élet után ez a minimum a részemről, amit meg kell tennem értük. Mondhatjuk hogy kaptam még egy esélyt, egy elég fájdalmasat, de csak magamnak köszönhetem, hogy ilyen, mert a kevésbé fájdalmasokat nem használtam ki. Húsvét van feltámadás van öröm van győzelem van élet van akármennyit is tévelyegtem eddig - úgy legyen úgy lesz érzem akarom tudom fogom tenni!