Mostanra, vagyis hatvan éves koromra lettem egész biztos abban, hogy az én belső világom teljesen más, mint ennek a körülöttem lévő külső világnak a szemlélete. És nem tudom, hogy ezt miként értékeljem, mert az, hogy eljutottam idáig, vagyis az élet létező leginkább magától értetődő felismeréséig, tulajdonképpen egy csoda - érzem, hogy valami akkora dolog történik velem, amilyen ha ezerből eggyel, akkor már sokat mondok. Pedig közben ez egyáltalán nem különös, hiszen csak arra jöttem rá, amire mindenkinek rá kéne jönnie magától az óvoda kiscsoportjában. Illetve akkor talán még rá is jön, de aztán feladja, mert annyira nem látja maga körül sehol, annyira egyedül marad vele, hogy a környezete teljesen ellentétes szuggesztióinak a hatása alatt képtelen kitartani benne. Mert gyenge, bátortalan, egyenesen gyáva, fél, és félelmében dörgölőzik a többi patkányhoz a nyájmelegségért, nincs saját belső karaktere, illetve van, de nem vállalja el, nem bízik magában, és ezért inkább átveszi a trendit, a csoportdinamikát, a tömegpszichózist, mert az ad neki egy kis nyalókát, hogy ne kelljen sírni, csak azt nem veszi észre, hogy közben ugyanaz a trendi mit vesz el tőle cserébe az édes cuccért.
Mostanában - például amikor a SYMA csarnokban éjjel kettőkor kimérek egy pohár teát és odaadom valakinek a kezébe, aki ennek örül, jól esik neki, hogy kapja tőlem, és nem csak a forró ital, hanem az is hogy törődöm vele, hogy ő is tudja meg én is hogy önszántamból vagyok ott, nem fizetségért, hanem azért mert valamit csillapítani akarok a szenvedéséből, ahova miattam is jutott, valamit törleszteni akarok az adósságomból, amellyel tartozom neki - olyan fajta teljesség élményeim vannak, amilyenek még soha nem voltak. Felépül valami köztem és az áldozatom között, egy láthatatlan szövetség amelyben nekem nagyobb szükségem van rá mint neki rám és ezt ő is tudja meg én is, de a rend kedvéért mégis azt játsszuk, hogy én segítek neki, és nem azt, hogy ő nekem. Egy ilyen éjszakai műszak után, amikor kilépek a napos Budapest utcáira, és arra gondolok, ami az előtte való 12 órában lejátszódott, elsírom magam, szédülök, elfelejtek járni, kimegy az erő belőlem, le kell ülni kicsit összeszedni magam. Mert én igazából még sehol se érzem magamat úgy embernek, mint ezek között a szerencsétlen menekülők között, és alig, hogy elhagyom őket már vágyom vissza közéjük, nem tudok úgy hazamenni, hogy ne tisztázzam előtte a vöröskeresztes műszak vezetővel, hogy mikor jöhetek újra. Elemi erővel, egy vulkán erejével tör fel belőlem az, ami mindig is bennem volt, mindig is a részem, sőt a legvalóságosabb központom volt, de amit csak azért, mert a társadalom egyáltalán nem ébresztette fel bennem, hagytam volna mag állapotban elpusztulni, ha nincs ez a háború, amely oltári nagy szerencsére mégis csak áttörte bennem a falat, amely előtt már ki tudja mióta tipródtam tehetetlenül. Csinálhattam volna ugyanezt eddig is kedvemre, hisz nyomorult szerencsétlen emberek tömegei eddig is voltak körülöttem, de nem csináltam - eszembe se jutott. Kimondva kimondatlanul beálltam az európai közhiedelem szavalói közé, akik szerint a világ gondjainak szabadságharcokon keresztül kell megoldódniuk, meg eredeti tőkefelhalmozással, amely elképzelésnek az esélye - ha jobban belegondolunk - a nullával egyenlő, viszont ha nem gondolunk bele jobban, kiválóan el lehet üdülni az időt valamelyik mütyür fényesítésével közben. Ezzel a patkány társadalommal vállaltam közösséget ahelyett hogy elkezdjem a teát mérni máris, meg látogatni a hajléktalan szállókat, meg a jó ég tudja még hogy milyen módon segíteni azokat akiket valamiért, leginkább azért mert képtelenek voltak beállni a közmegegyezés bábszínházaiba, kigolyóztunk, illetve most is folyamatosan kigolyózunk magunk közül. Vagy csak egyszerűen pechjük volt, vesztes szelvényt dobott nekik a gép, mint azoknak, akik Ukrajnából nyugat felé tartanak, mert még nem tudják, hogy ott sincs semmi. Itt tartok most, hatvan évesen és a legkevesebb az, hogy mindent újra át kell gondolni, újraszervezni, újratervezni, mert amit eddig csináltam az lényegében kuka. Mert akárhogy is nézzük eddig tényleg csak európai ember voltam, a patkányok patkánya, a herék heréje, a paraziták parazitája. Annak az európai nyugati társadalomnak voltam a tagja, amelyik hamarosan el fog pusztulni és nem azért mert Putyin ezt találta ki, hanem azért, mert egy olyan közszemlélettel, amelyik ilyen mértékig ellentétes az ember belső világával, mint amennyire ezt most már végre világosan látom az európairól, társadalom megmaradni hosszabb távon nem tud, elméleti képtelenség, és aki mást mond, csak azért teszi ezt, mert még nem ébredt fel a csipkerózsikázásból, ahol nagyon jól érzi magát. Az a közösség tud élni, fejlődni, fennmaradni, amelyik inspirálja a tagjait arra, hogy éljenek, bontakozzanak ki, fejlődjenek a maguk legmélyebb belső realitásaik szerint. Európa, a nyugat nem ilyen, nagyon nem, a legkevésbé sem, nem volt még egy olyan formáció az emberi történelem során, amely ilyen mértékig igyekezett volna átírni az ember, a világ, az egész lét szellemi rendjét, vagyis ilyen mértékig próbálkozott meg volna semmibe venni azt az egyetlen dolgot, amit nem vehet semmibe senki se, mert mindennek az alapja. Európa, a nyugat nem értékeli az embert, nem értékeli a környezetét, nem kell neki egyik se e kettő közül, a pénz kell neki, meg a jólét, meg a kultúrpaloták csillogása, amelynek a kultúrához van a legkevesebb köze, vagyis tökéletesen szembemegy minden létbeli realitással. Akkor nem kell csodálkozni, hogy egy szövegbuborékban, egy virtuális valóságban találja magát végül, ahonnan persze hogy képtelen kitörni.
Európa el fog pusztulni nem fogom tudni megállítani és nem fogod tudni megállítani Te se. De valamit fel tudsz mutatni, fel tudod mutatni a saját szellemi valóságodat, hogy "Ezzel a mocsok, hányadék takonnyal szemben én viszont ilyen vagyok belül, és azt merem kívül is elvállalni!" Ha mersz hinni abban, hogy akkor, amikor majd Európát végleg kitakarítják a világból, valaki elő fogja venni a Te példádat és fel fog építeni belőle egy új, egy szebb, egy emberibb világot, akkor Te leszel a jövő alapja. Szerintem Jézus is így gondolkodott annak idején. És lehet hogy végül neki lesz igaza. Meg Neked, ha azt csinálod amit ő tett. Ámen.
