Ebben a szép új modern világban pontosan az történt velünk, mint mondjuk a náci Németország lakosságával. Egy vállalhatatlan módon viselkedő, szín fasiszta társadalom részévé váltunk, és ráadásul angyali nyugalommal, lényegében észre se vettük a gyalázatos folyamatot, amely lejátszódott rajtunk is. És nevelünk gyermekeket, hogy ők ezt a csodálatos életpályát hozzánk hasonló módon befussák, és aztán az ő gyermekeik is, és aztán i tak dalse, amíg lehet folytatni ezt az őrültséget, bár én úgy érzem, hogy sokáig már nem fog menni, egyszerűen azért nem, mert a lét egésze, a világ belső rendje, a természet - nevezhetjük, aminek akarjuk - nem fogja hagyni, fel fog lázadni ellenünk, és teljes joggal. Meg fognak jelenni olyan vírusok, amelyekkel szemben nem fogunk tudni védekezni, meg fog zavarodni az éghajlat, amely eddig a lakhatásunk és a megélhetésünk egy nagyon fontos eleme volt, nem fogunk tudni mit kezdeni a képződő szeméttel meg az elfogyó alapvető ásványok hiányával, lesznek feloldhatatlan konfliktusok a családokban ugyanúgy, mint az életünk összes többi területén, háborúk fognak kitörni minden szinten, mert ennyi csapás közepette az ember tudatosságának mostani fokán képtelen lesz békében megmaradni.
Jó, vannak páran, akik egy kicsit ennek a borzalmát már felfogják, és igyekeznek kiszakadni belőle, de azért az utóbbi nem egy könnyű mutatvány, és aki azt mondja, hogy meg lehet csinálni úgy is, hogy a kecske is jól lakjon meg a káposzta is megmaradjon, az egyszerűen hazudik, de óriásit! Úgy sajnos nem megy, és ezt most rögtön a legelején le is szögezhetjük. Aki ebből a pokolból elindul kifelé az majd a mennyországba jut, csak az úton valahol közben ott van egy kereszthalál is - sajnos vagy szerencsére. Mert kereszthalál nélkül Jézus szavai egy fabatkát se értek volna ugyanúgy, ahogy mi sem fogunk egy fabatkát sem érni, ha ezt a próbatételt megpróbáljuk kiiktatni az életünkből.
A szomszéd országban már zajlik egy háború, egyelőre nem tudjuk biztosra, hogy ez fog világháborúvá eszkalálódni vagy csak a következők valamelyike, bár nekem azért vannak sejtéseim ezzel kapcsolatban, de azoknak tulajdonképpen nincs jelentőségük. Mert akár ez, akár egy másik, a végidőket éljük, és lassan el kéne kezdeni azzal a komolysággal jelen lenni itt a Földön, amelynek az embert egy ilyen korszakban kéne jellemeznie. Mert, ha megkomolyodunk, akkor talán szintet tud lépni az emberiség, ennek a most meghaló világrendnek a hamvából születhet egy új, amelyet a minden bizonnyal elég kevés túlélő tud majd felépíteni a mi elég keserves tapasztalatainkból. Mert ha nem komolyodunk meg, akkor ez biztosan nem fog bekövetkezni, akkor csapjunk egy nagy bulit, mert akkor nagyjából most tartunk ott, hogy ez az utolsó alkalom rá.
Az, hogy majd lesz valahogy, nem mondás, mert amit nem akarunk, az nem lesz, mert amit nem akartunk, az még eddig nem lett egyszer sem. Ez az egész nagy rettenetes pokol körülöttünk is abból lett, hogy létre akartuk hozni - jé, sikerült! Akkor most akarjunk valami mást, és hátha az is sikerülni fog. Akarjunk úgy viselkedni, amilyenek belül, mélyen, az emberi természetünk legmélyén vagyunk, akarjunk áldozatot hozni, hogy az a belső, világmegváltó, világot újrateremtő belső lény fel tudjon növekedni bennünk, és ki tudjon emelkedni abból a fojtásból, amellyel a közeg most tapossa, öli meg, és persze tesszük ugyanezt mi magunk is, hisz a közegtől különbözni nem merünk. Ezt a gyáva, mocsok, mondhatni szarházi közeg tiszteletet kéne végre elfelejteni valahogy, és akkor talán emberré válnánk. Mert amíg nem, addig nem, addig csak a pokol épül, hogy egy nap, amikor majd lángot kap a kártyavár, boruljon ránk az egész, és legyen vége mindennek egyszerre.
Nem ennyi az ember, nem ezt érdemlik azok, akik az életüket adták, hogy az utódaiknak legyen esélyük többre, mint nekik volt, nem azt érdemlik, hogy az ő életük feláldozásával létrejött távlatok felé vezető utakat betontömbökkel torlaszoljuk el, és amikor azzal megvagyunk menjünk el nyaralni a tengerpartra vagy a hegyekbe. Nem ennyit érünk, nem erre születtünk, egyikünk sem, ennél sokkal több munka van a Földön! Mindegyikünk arra született, hogy kibontakozzék benne az ő belső lénye, a próféta, a szent, a messiás. Thomas Merton mondott egy jót: a legnagyobb kísértés az, hogy az ember kevéssel beérje. Hát eddig elég kevéssel beértük, ha csak a saját életemre tekintek vissza, akkor is azt látom, pedig nem én voltam a legnagyobb tékozló, de azért így is sül le a képemről a bőr, hogy mi minden odaveszett miattam. Most akkor szeretném legalább azt a kis maradék időt takarékosabban eltölteni, valami oltári nagy szerencse folytán nem halt meg bennem minden, de szerintem másban se, szerintem mindenki ki tud látni abból a gödörből, ahova mostanra a fejlett országok társadalmában minimum középosztálytól felfelé lényegében mindenki jutott. Csak egy kicsit nyújtózkodnia kell a fény felé! Süss fel nap, fényes nap, kertek alatt a ludaink megfagynak!
