A hetes mesebeli szám, és nagyon remélem, hogy el is érkeztünk vele a Háború és béke című sorozat utolsó tagjához. Nagyon remélem, mert már nekem is nagyon elegem van abból, hogy ilyen bejegyzéseket írjak szinte minden nap. Európa nem most válik morális nullává, mert már réges-régóta az, csak ez most kezd olyan egyértelműen látszani, hogy az már minden fájdalom küszöböt átlép. Mert Európa most pont annyi segítséget ad Ukrajnának, hogy győzni ne tudjon, viszont közben nagyon reméli, hogy a számára idegen területen zajló, tehát különösebb áldozatot nem jelentő háborútól Oroszország vele együtt mégis csak el fog vérezni. Ami egyébként egy rendkívül primitív gondolat, ugyanolyan primitív, mint az egész társadalom, amely megszülte ezt a képzetet. Hogy az ukránok előbb-utóbb elvéreznek, főleg ha majd nem adunk nekik több fegyvert, az teljesen egyértelmű, de Oroszország nem fogja megtenni nekünk ezt a szívességet. Rajtunk viszont örökre ott marad egy újabb rettenetes szégyenfolt, hogy már megint a halálba hajszoltunk egy ágyútölteléknél azért mégis csak többre érdemes népet pusztán azért, hogy Európa nagyvárosainak teraszain még néhány hónapig nyugodtan lehessen kávézni. (És a "rajtunk" alatt nem a politikusokat értem csak, hanem mindenkit aki behunyja a szemét, elfordul ettől a szörnyűségtől, a háború ellenére is éli a maga kis megszokott féreg életét, nem tesz meg mindent azért, hogy ennek a viselkedésnek a fertelmes, értelmezhetetlenül gyalázatos voltát leleplezze. Főleg a férfiakról beszélek természetesen, hisz ez a fajta következetes tisztázás egyértelműen az ő feladatuk lenne.). Mert ha továbbra is csak ezt fogjuk nyújtani nekik, és közben még azt is elvárjuk tőlük, hogy hálatelt szívvel boruljanak elénk, akkor összesen ennyit fogunk elérni, még pár hónap relatív (ál)békét, meg azt, hogy végleg és teljesen nevetségessé válunk nagyjából az egész világ előtt. Hiszen a legnagyobb lelki nyugalommal (sőt a mellünket büszkén verve, hogy mi aztán mennyire) az egész világnak eladtuk magunkat egy három napig tartó csillogásért. Kínának, Oroszországnak, az USA-nak, akik most mind be fogják nyújtani a számlát. És akik nyilván egész más elvek alapján fogják felosztani a világot maguk közt utána, mintha mi is benne lennénk a buliban - de csak magunkat okolhatjuk, hogy ki fogunk maradni belőle. Egyébként nyilván nélkülünk se fognak boldogulni, hiszen nem is lehet, teljesen biztos vagyok abban, hogy még az Európa eltűnése című kataklizmánál is sokkal fájdalmasabb kifejletek fognak következni.
Na, erre mondom én azt, hogy európai mivoltomat leginkább egy borzalmas csapásként élem meg, mert egész világos immár, hogy azért töltöttem az életemet nem csak teljesen hiábavaló, hanem inkább olyan végtelenül kártékony dolgokkal, amelyek miatt most nem tudok a cégem egyik háborús áldozata, egy Tetiana nevű végtelenül kedves, és végtelenül fájdalmas (de messze nem a legfájdalmasabb) sorsú ukrán hölgy szemébe nézni (se). Mert tudom nagyon jól, hogy azzal az agresszív létmóddal, amely az egész nyugati társadalmat a második háború óta jellemezte, én is kiválóan azonosultam, és én magam is kiválóan generáltam a háborút előidéző feszültségeket. És akkor csodálkozik valaki, hogy mindent, aminek minimális köze van Európához Európa kultúrájához pl. kivet magából a gyomrom? Hogy álljak oda Tetiana elé? Mivel? Viszem neki a lavrot és mutatom neki, hogy látod itt van, én is hányok tőle. Mert attól megnyugszik egy kicsit. Legalább látja hogy nincs teljesen egyedül. Legalább látja, hogy az ukránokon kívül is van néhány kivételes szerencsés sorsú lény, aki a tejfehér köd ellenére is felfogja, hogy mi folyik itt, és azt is, hogy mennyire tehet ő maga is mindenről...
