Földi pályafutásom egyik elég meghatározó vonulata az, hogy egyre tudatosabb emberré válok, amit persze meg kell magyarázni, mert egyáltalán nem egyértelmű, hogy mit jelent. A környezetem, a körülöttem lévő társadalom működésmódja, létmódja ellen nagyon kicsi koromtól kezdve van bennem egy ösztönös averzió, ez az ösztönös averzió mostanra teljesen tudatos szembemenéssé változott, róla való leválási törekvéssé ért. Mégsem gondolom, hogy ez önmagában elegendő teljesítmény lenne tőlem, sőt még azt se hiszem, hogy ez a folyamat életem lényegét kifejezné. Ez inkább egy külső héjon zajlik, ennél sokkal fontosabb, hogy milyen kapcsolatom van a lét, a valóság teljességével, akit a civilizációnk végtelenül primitív sztereotípiái jórészt kitakarnak rajtam kívül ugyanúgy, mint ahogy bennem magamban is.
Tollenak abban teljesen igaza van, hogy a gondolatok önmagukban semmire sem elegendőek, és óriási baj, hogy ennyire felértékelődtek, és ennyire tőlük várja a megoldást mindenki. Ez a nyugati típusú fejlődés modell végzetes eltévelyedése, amely sajnos sok évszázada tart, meghatározó pontja a felvilágosodás nevű szellemi esemény volt, amelyet én nemes egyszerűséggel csak elsötétedésnek szoktam nevezni. Mert a nyugati világ demisztifikál maga körül mindent, a valóságról alkotott képét arra korlátozza, ami kimondható belőle, vagyis kihazudja belőle a kimondhatatlant, vagyis kihazudja belőle a lényeget. Na, ezért volt az első világháború, meg a második, és ezért vagyunk most a harmadiknak is a küszöbén éppen vagy már kellős közepében, mert az sem kizárt. Nem Putyin, meg nem a hatalmi elit egyéb szereplői miatt. Hanem azért, mert ilyen előzmények után nem is lehetünk másutt, ilyen előzmények után egyszerűen képtelenség bárhova máshova jutni. Az más kérdés, hogy a hatalmi elit celebjei mind eszközök hozzá. Egész világos viszont, hogy ők is csak bábok, akiket mély dinamikák mozgatnak, még ha maguk nem is tudnak erről, ahogy báb volt a Jézust eláruló Júdás vagy báb volt Hitler mondjuk, a létfejlődés tragikus sorsú bábjai ők, akiknek sajnos egy-egy nagyon szomorú szerep eljátszása jutott.
Az ösztönös averzió vitt el Taizébe 26 éves koromban, ahol a második hetet teljes csendben töltöttem. Nem egyedül voltam, hanem másokkal, akik szintén nem szóltak egy hétig egy árva szót se, ha nem is a nap nagy részében, de azért láttam őket, együtt étkeztünk például, viszont az, hogy verbálisan nem kommunikáltunk, mindnyájunknak segített belül is elcsendesedni, és ezáltal érzékennyé válni egy belső közösségre önmagunkkal vagy a mindenséggel, mindegy, hogy minek nevezzük, mert a kettő tulajdonképpen ugyanaz. Egy nagyon szép és érzékeny létállapotba jutottam így, amelynek köszönhetően az a hét nagyon sok mindent megváltoztatott az életemben, igaz, messze nem annyit, amennyit kellett volna neki, de utóbbi ellenére is nagy örömmel gondolok vissza rá, mert akkor éreztem először egész plasztikusan az életnek azokat a mélységeit, ahol a legfontosabb szellemi energiák forrásai fakadnak.
Szóval maximálisan azt érzem, hogy az igazán lényeges dolgok túl vannak a gondolatok világán, de sajnos azt is, hogy egyelőre nem a mennyországban élek, és ezért nem tehetem meg, hogy teljesen kiiktassam őket. Ott lehetett volna maradni Taizében, de én néhány hónappal később minden ösztönös averzióm ellenére hoztam egy olyan döntést, hogy hazatérek mégis, és ezt a döntésemet azóta se bántam meg, sőt egyre inkább érzem, hogy teljesen helyénvaló volt. Valószínűleg azért, mert Taizében maradni akkor még túl könnyű lett volna, valószínűleg azért, mert akkor még nem voltam kész arra, amit a taizéi testvérek csinálnak, valószínűleg elég jól éreztem, hogy azzal lépcsőket ugranék át, amit viszont nem szabad, minden állomást végig kell látogatni, olyan ez, mint a tájfutás, egyik bóját sem szabad kihagyni.
Van egy furcsa kettősség, mert tényleg érzem, hogy a gondolatok önmagukban mennyire sivárak, miközben állandóan írok, vagyis egy a fogalmi gondolkodással nagyon is kapcsolatos struktúrába öntöm a belőlem feltörő szellemi energiákat – ahogy Tolle is egyébként, bár ő inkább beszél – de én ezt az ellentmondást azért nem érzem feloldhatatlannak. Mert, ahogy mondtam is már, nem a gondolatok kiiktatása a cél, hanem az ember szellemi léte különböző síkjainak a szerves egysége. Ha az ember gyakorolja a belső fókuszt súllyal, akkor megkapja a gondolatai kifejezésének a lehetőségét, sőt a kötelezettségét is. Mert a gondolatok csak akkor a sátántól valók, ha közben az ember az önmagával (vagy a mindenséggel) való személyes kapcsolatot hanyagolja. Ha viszont ez a belső kapcsolat megvan, akár örök értékű művek is születhetnek, sőt születnek is gondolkodás által. Jézus azt mondja, szüntelenül imádkozzatok. Szerintem ez a kulcs, mert aki szüntelenül imádkozik, vagyis szüntelenül a mindenség szerető tekintetében tudja magát (az imádság ugyanis ez), azt nem érheti semmilyen baj, és teljesen függetlenül attól, hogy milyen és mennyi atomrakétát lövöldöznek el körülötte. A testemet bárki megölheti, de a lelkemre vonatkozó halálos ítéletet csak én magam tudom meghozni.
Tudatosodásról beszélek, miközben tudom, hogy a tudatalatti talán még meghatározóbb. Mert a tudatos mindig csak a felső egy-két centiméter lesz, a lényeges dolgokat minden tudatosságunk ellenére leginkább a tudatalatti fogja eldönteni, ahol a változások azért nem biztos, hogy ugyanolyan gyorsan lezajlanak. A tudatos szintjén talán már tisztába vagyok azzal, hogy mi a jó, de egyáltalán nem biztos, hogy a tudatalattim is levedlette már a rosszat. Mégis azt gondolom, hogy a tudatalattink legmélye teljesen rendben van, az tényleg a világ eredendő, megkérdőjelezhetetlen belső rendjének a tükre, legfeljebb még nem volt bátorságunk belenézni. És azt is, hogy ezzel a belső renddel, aki egyébként nyilván nem valami, hanem valaki, kapcsolatba lehet kerülni. Nyilván nem a gondolkodás, hanem az önátadás, az engedelmesség, a szolgálatának a vágya által. Aki tiszta szívvel csak őt akarja szolgálni, az megkapja a teljesen világos és félreérthetetlen jeleket arra vonatkozóan, hogy mit kell tennie. Azt az élet a szárnyára emeli és viszi őt szépen egyik magaslatról a másikra. A probléma sohasem ott van, hogy nem működik ez az erő, a probléma mindig ott van, hogy nem akarunk szállni vele. Azon meg – hiába várjuk a megváltást mindig valaki mástól – csak mi magunk tudunk segíteni.
Be kell ismernem, hogy azzal a műbékével, amelyik 75 éven át belengte Európát, meg onnan kiindulva más fejlett országokat, olyan igazán sohasem tudtam azonosulni. Mindig éreztem, hogy az élet igazi kérdései elsikkadnak benne, mindig éreztem, hogy jóformán csak hajuknál fogva előrángatott álproblémákkal foglalkozunk, mindig éreztem, hogy ez az időszak, a jólét ideje nem több egy iszonyatos megakadásnál az emberiség történetében, mert jellem- és személyiségfejlődés terén nulla kétszer áthúzva az, amit elérünk benne, egyszerűen nem stimulál minket többre, mint hogy járassuk az eszünket, közben pedig a hasunkat süttessük a nappal, és sajnos ebből a nyaralós létállapotunkból a vallásunk, a művészetünk, a kultúránk művelése sem képes kivinni minket. Jellem- és személyiségfejlődés nélkül viszont nincs hosszabb távon értelme semminek – az életnek se. Február óta viszont azt érzem, hogy valami elkezd változni. A háború megvilágított pár valódi kérdést, amelyekre lassan majd el kell kezdeni valódi válaszokat adni. Illetve máris kéne, csak most még hárítjuk a velük való szembenézést, még mindig mennénk vissza a melegbe mütyürüket rakosgatni egymásra, mert az olyan jó volt eddig is. A háború kezd kimozgatni minket abból a buborékból, amelyben eddig tenyésztünk, és akármennyire is fájdalmas ez, azért én örülök neki, legszívesebben máris indulnék a háborús területekre magam mögött hagyva minden kényelmet, mert érzem, hogy most ott történnek az emberiség jövőjét meghatározó események, azok, amelyek feltárnak valamit az ember mélységeiből, és talán, remélem, ki fognak hozni belőlünk annyit tényleg, hogy azzal a túlélők majd neki fognak tudni vágni egy új kornak, egy magasabb minőségű szellemiségnek, egy valódi, a helyét a szó eredeti értelmében is megálló kultúrának, művelésnek.
Szép az életem annak ellenére, hogy van benne sok iszonyatos nehézség, mert olyan érzésem van, hogy egyre jobban áll össze a nagy kép, egyre jobban simulok bele a nagy hullámba, egyre inkább együtt mozgok vele. Aha élmények sokasága ér nap mint nap, mindig történik valami teljesen váratlan, és ez a biztos jele annak, hogy még élek, és nem csak egy hologram vagyok, amelyet a társadalom vetít a kirakata paravánjára. Élni jó, akkor is, ha tudom, hogy nemsokára végem lesz. Kitört a háború, egy csomó ember szenved körülöttem, egy kicsit én is, egy csomó ember meghal, egy kicsit én is velük, és nyilván valóságosan is meg fogok halni benne, az igazság az, hogy nem is nagyon szeretném túlélni, valahogy nem illene bele a történetbe az a kifejlet. Kitört a háború, de én azt érzem, hogy most igazabb, valódibb életet élünk, mint eddig bármikor, mint abban az (ál)békében, amely teljesen lefojtott minket, ahogy Tolle is mondja, hogy a kihívások hiánya a legnagyobb blokk mindenki számára, amelyen a kényelem meg a jómód semmit sem tud mozdítani, sőt leginkább fixálják ezt a lehetetlen állapotot. Hát most van kihívás, és lehet menni előre tőlük, előre a tűzvonalba. Van ideje a háborúnak és van ideje a békének – mindennek szabott ideje van az ég alatt. Jöjjön, aminek jönnie kell! We must each humbly bow to our destinies...
