Még mindig nagyon sok szál köt a modern világhoz, és érzem hogy egyszerre nem tudom az összeset elvágni, de szépen lassan azért szakadok el a civilizációnk realitásoknak nevezett káprázataitól. Érzem, hogy egyértelműbben kell üzennem a lehetetlenségükről, hogy egyáltalán semmi bizakodásra okot adó sincs bennük, hogy bizakodásra az ember belső természete adhat okot, azt viszont először ki kell ásni a kultúránk, a szemléleteink, a tömegpszichózisaink rettenetes sárrétegei alól, és ahhoz jóformán mindent, amit eddig tanultunk, el kell felejteni, lényegében mindent előről kell kezdenünk. Oda, ahhoz a létkapcsolathoz kell visszanyúlni, visszatalálni, amelyben a világmindenség az ember számára nem kiaknázható technikai erőforrás volt, hanem élő szellemi valóság, személy, a társa, sőt az istene, és amelyet pont a nyugati civilizáció rúgott fel nagyon csúnyán. Ma reggel, amikor először mentem ki a szobi állomásra, hogy a vonattal bemenjek a váci irodába, örömmel nyugtáztam, hogy egy lépéssel megint távolabb kerültem attól a mű izétől, ami soha sem tetszett igazán, de még magamnak is nehezen vallottam be az irányába érzett averziómat, nem hogy másnak, és egy lépéssel közelebb ahhoz a szerves léthez, kapcsolat szövethez, amelyért minden ember született. Váltani, egészen mást csinálni szeretnék itt Szobon a következő években. Hátat fordítani annak a zizegésnek, amelynek az értelmében sokáig hittem azért egy kicsit, vagy inkább csak gyáva voltam kimondani, hogy hülyeség az egész úgy, ahogy van. Most már nem vagyok annyira gyáva, illetve nem megy olyan jól a hazudozás mint régebben. El lehet jönni hozzám, meg lehet engem látogatni, de csak az tegye, aki érez elegendő bátorságot magában, hogy léte alapkérdéseivel számot vessen. Mert arra, hogy higgyen ebben a civilizációban, egyik vagy másik feltételezésében vagy a rájuk épült intézményekben vagy az intézmények tevékenységében, senkit se bíztatok. Minden ilyen bizalom, hiszen minden ilyen feltételezés, intézmény, tevékenység teljesen alaptalan. Mindenkit arra bíztatok, hogy igyekezzen önálló ember lenni, akit nem a környezete, hanem az ő saját személyes valósága határoz meg. Igyekezzen kiszakadni a közege őrületeiből igyekezzen egyre inkább bátor autonóm lénnyé válni azzá aki ő valójában is és a fogantatása pillanatától kezdve és nem azzá akivé a közege torzította őt. Az emberi lét mélyrétegeit kell bejárnunk sőt végigzuhanni az összes szakadékát hogy eljussunk a kincshez igazi önmagunkhoz. Hogy legyen valaki belőlünk és jövő és esély valamikor majd egy jobb világra tőlünk. Amelyet mi már nem fogunk meglátni de nem baj ha mások viszont megláthatják. Ez egy nagy átalakulás egy paradigma váltás ez vár mindnyájunkra hamarosan illetve azt hiszem hogy rám már most is meg még néhány kiválasztottra mint például...
