Tulajdonképpen a mi feladatunk elérni, hogy a menekülők az alatt a pár óra alatt, amelyet itt töltenek, a körülményekhez képest jól érezzék magukat. Ez nem mindig egyszerű feladat, mert ki kell találni, mit szeretnének kapni leginkább. A kávé, a tea és az édesség jó első tipp, áthidalja a kezdeti megilletődöttséget, de utána tovább kell lépni. A gyerekeknek pl. lehet adni papírt ceruzát, és megkérni őket hogy rajzoljanak valamit, sőt leülni közéjük, miközben ezt teszik. (A gyerekek ugyanis három napon és három éjjelen keresztül tartó buszozás, vonatozás, millió átszállás, rettenetes tortúra, folyamatos rémálom után is képesek kiválóan rajzolni.) A felnőtteknek pl. el lehet magyarázni háromszor (vagy tizenháromszor), hogy mi fog történni velük, mikor jön a busz, hova viszi majd, kik fogják várni őket, stb. Az édesanyáktól meg lehet kérdezni, hogy nincs-e szükségük valamilyen ruhadarabra vagy cipőre, és ha igen lehet nekik keresni ezekből megfelelőt a számukra a raktárban. De ezek is csak ötletek, mert a valójában az egész műszak egy merő improvizálás, teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor milyen helyzet alakul ki, és az is, hogy mikor mit érdemes, célszerű vagy szükséges tenni bennük.
Már hajnalodik, mikor az első fiatal hölgy ismét megjelenik, mégsem nyugodott meg, egész éjszaka azon tépelődött, hogy mit csináljon. Kérdezi tőlem, hogy milyen egyéb lehetőségei vannak, mint az önkéntes sofőrök, próbálom neki elmagyarázni legjobb tudásom szerint, hogy mi a közlekedés másik módja, Záhony, Budapest és ott majd lesznek utazásszervezők, akik kikeresik a hamburgi vonatot. Nézem a menetrendet magam is, de nem boldogulok, fel kéne hívni a keletiben a segítőket, ők ebben nyilván vérprofik, de nem tudom megszerezni a telefonszámukat. Nagyon kéne egy gyorsan lekérdezhető adatbázis, amelyben minden segítő elérhetősége szerepel, de nincs. Ez olyan nagy igény 2022-ben? Végül én viszem el Nyíregyházáig, rakom fel őket a budapesti vonatra, és sírom el magam, amikor eltűnik velük a vonat a reggeli ködben.
A menekülők nagyobb része csak néhány órát tölt el a segítő ponton aztán mennek tovább. A "baj" az hogy már néhány óra alatt is meg lehet őket szeretni annyira, hogy az ember szíve belefájdul, amikor felszállnak a buszra. Záhony Budapest, még minimum két segítőponton kell áthaladniuk, mielőtt célhoz érnek. Célhoz? Mi itt a cél? A mai nap túlélése leginkább! Aztán meg a holnapié...
Itt arra kell készülni, hogy fokozatosan talán, de egyre több szerencsétlen sorsú ember lesz, akiket egyszerűen képtelenség lesz magukra hagyni. Azért is jöttem el ide, mert szeretnék tapasztalatokat szerezni a velük való törődésben. Ők hordják el a modern kor terheit, miközben mi az előnyeit élvezzük. Ami egy abszurdum. És egyelőre ezt nem tudom máshogy látni. Az én élethelyzetem olyan hogy most a segítő munka belefér. És ha belefér akkor legyen is a része tényleg!
