Május 7-dike kora délutánig megírt levelekből és facebook bejegyzésekből összeollózott saláta

A dühömön nem tudok változtatni nem is akarok nem érzem, hogy ki kéne békülnöm ezzel a here, parazita társadalommal meg önmagam azon külső héjával, amelyet az hozott létre rajtam. A dühből energiák szabadulnak fel, ahogy a vulkán energiái a hegy gyomrából, amelyeket használni akarok, át akarom járni a buborékot, a falakat velük. Don't fight forces! Use them! Ahogy megtette Sophie Scholl, ahogy megtette Raul Wallenberg, hogy csak két olyan nevet említsek, akiket végtelenül tisztelek, és szeretnék is hasonlítani rájuk nagyon.

Hát ez hihetetlen este volt. Tetjana (és nem Tatjana) három szóból megértett mindent. Meg se lepődött majdnem hogy számított rá. Aztán elmesélte az egész életét. Ilyen a mesében sincs. Ebben a projektben ő lesz az egyik kulcsszereplő. Szerintem leginkább azért jött ide hogy az én utamat egyengesse sőt most már ezt ő is érzi. Az első váci napja után. Jön ez a meghívás hogy irány Odessza három nap múlva pedig egész véletlenül jön hozzá egy ukrán hölgy aki úgy olvas az ezzel kapcsolatos gondolataimban meg érzéseimben mintha nyitott könyv lennék a számára. És nem fél semmitől a haláltól se. Nincs az a Ravesburger puzzle amelynek az elemei ilyen pontosan passzolnának egymáshoz...

Three days after my decision a Ukrainian lady has come to us (to michelin office) by chance together with whom i spent the evening and to whom i hardly had to say anything. From half words from small gests from tears she understood everything. She will be my language techer and angel guard during the preparation. She will teach me a lot about her people about life about commitment about courage about sacrifice. She knows evetything about these subjects two hours were enough to realize this. Yes there are non visible karmic energies in us with unbelievable power of our soul impossible to explain but the same impossible to ignore them governing an internal evolution which might be more important that the visible part yes you are absolutely right!

Nem tudom mi lesz ebből de szédítő magasságokban érzem magam azt érzem hogy olyan dolgok történnek velem amelyek a létem az életem legmélyebb rétegeit tárják fel...

Én ezért a népért áldozatot akarok hozni meg akarok halni értük de nem akárhogyan és nem most hanem egy nagyon szépen megértett elvállalt végigvitt becsülettel végigküzdött út végén. Nem egy két hónapos vagy egy féléves ukrán misszió a cél hanem az hogy velük legyek és segítsek nekik amíg csak és ahogyan csak tudok. És attól hogy ezt megértettem most nagyon boldog vagyok. A hogyanjából nem sok minden világos de az nem érdekes. Ahogy tegnap este megkaptam Tetjanat úgy fogom megkapni az összes szükséges támogatást hozzá - mindenki és minden meg fog érkezni pont akkor amikor szükség lesz rá. Ennek a projektnek komoly támogatottsága lesz...

Tetjana nem csak a nyelvtanárom lesz ő fogja nekem megtanítani hogy mit jelent az ukrán identitás az ukrán nép minden értékét minden mélységét minden titkát minden szellemiségét minden büszkeségét minden erejét minden örömét minden fájdalmát minden vágyát ő fogja elmagyarázni nekem...

Nem akarok hosszú életet élni. Intenzív bátor életre vágyom...

Egész Európát az egész 4-dik C-t és benne magamat is végtelenül felelősnek érzem azért a háborúért amely most zajlik mert ez a háború annak a létmódnak amelyben éltünk az egyenes következménye nem is vezethetett volna máshova. Ezért írtam az orosz Olgának azt amit és ezért nem tudok most máshova menni csak oda ahol lövik az ukránokat helyettem...

Ne haragudjatok a sok bejegyzésért a héten meg előtte is. Egy óriási hótömeg halmozódott bennem már nagyon régóta és a háború beindította a lavinát. Két hónapon át zúgott le hegyről de lassan vége mert már nincs hova omolni tovább. Most már csak csinálni kell amit kirobbantott belőlem szépen nyugodtan fegyelmezetten oldottan örömmel. Mostantól inkább segítsetek. Úgy értem aki nem azt tette eddig is...

Egy pillanat alatt megváltozik minden. Az összes kínlódás ami eddig volt elmegy helyette feladatok lesznek. Megtanulni ukránul megtanulni oroszul megtanulni az ukrán népet az ukrán lelket felkészülni egy csomó praktikus és mentális téren arra hogy az életem hátralévő része ott fog lejátszódni segítő szociális munkával egészen más helytállással mint amilyet eddig gyakoroltam. Sorsszerű karmikus millió kérdést megválaszol és persze millió kérdést feltesz. Sorsszerűen kaptam hozzá segítőt őrangyalt Tetiana személyében aki már most is egyetlen közösen elfogyasztott vacsora után érti ennek a nagy részét és a maradékot is meg fogja érteni nagyon hamar. Mindenkinek aki eddig elutasított végtelenül hálás vagyok mert nélkülük idáig biztos nem jutottam volna el. Az ő ellenkezésük erősítette bennem az igényt hogy saját életem szálain tudatosan is végigmenjek hogy ne hagyjak semmit se feltáratlanul - ez lett belőle! Soha rosszabb sorsa ne legyen senkinek! Mindenkinek megígérem hogy nem fogok ráfeszülni semmire hagyni fogom hogy szépen szinte magától bontakozzék ki életem utolsó szakasza oda fogok figyelni ennek a folyamatnak a belső fejlődésére és onnan fogom kivezetni a látható részét. Nem én fogom feltalálni a spanyol viaszt viszont igyekszem visszatérni ahhoz a létkapcsolathoz amely mindig is a leginkább jellemezte az embert amire az ember a leginkább ki van találva és amelynek gyakorlása nélkül nincs esélye hosszan megmaradni itt a Földön...

Tegnap lefekvés előtt fél órát bőgtem. Illetve fél órát bőgtem és utána lefeküdtem. Vagy kevesebbet vagy többet - nem tudom mert nem néztem az órát. Nem olyan könnyű ez még így ennyi előzmény után se - tulajdonképpen meg tudom érteni ha valaki még nem tudja elengedni. A mariupoli acélgyár omlik össze úgy a háborúban a bombáktól ahogy az emberi lélekben a modern társadalom által felépített illúziók válnak rommá. Ugyanaz történik kint mint ami bent - nem is lehet ez másképp. A férfiak menjenek háborúzni a nők pedig őrizzenek meg valamit a otthon melegéből azok számára akik közülük (talán) majd hazatérnek. Vigyázzatok magatokra!

Nincs semmi új a nap alatt. A háborúk mindig is ilyen fájdalmasak voltak. És lesznek is amíg abba nem hagyjuk őket...

(English below) Vasárnap arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen nincs is kérdés. Ebben a helyzetben egyszerűen nem létezik más morálisan igazolható válasz, mint odamenni és ott segíteni a háborúban, ahogyan csak tudunk. Egész Nyugat Európának oda kéne mennie, de legalábbis a nagyobb részének, főleg azoknak, akik férfinak érzik magukat. És közben egy deci gázt se lenne szabad venni Oroszországtól. Ki kell hirdetni a hadiállapotot és beérni annyi gázzal, amennyi más forrásból elérhető. Minden más csak vakarózás, bénázás, töketlenkedés, végtelenül szégyenletes, patkány viselkedés, aminek könnyen atomháború lehet a vége. Vannak kiadó helyek abban a misszóban, ahova készülök, lehet rájuk jelentkezni.

Sunday night i have realized that practically there is no question. In this situation the only morally acceptable answer is to go and help there anyhow we can. Whole Western Europe should go there but at least its major part, at least those who feel some masculinity within themselves. And in the meantime we should not buy a drop of oil or gas from Russia. A state of war must be announced where the resources from other, justifiable sources must be enough. All the other is just shitty fucking rat behaviour which could lead to a nuclear war within two weeks. There are open positions in the mission to which i am preparing, applications are welcome!

I am fed up with this bubble in which i lived my whole life. I am fed up with the comfortable circumstances among which i am still. I am fed up with the easy life what Michelin together with this modern society offers to me. I am fed up with this fancy office and with the fancy job what i am doing. I want to go to Ukraine asap and i am very sad that stiil i am not there. The voluntary job is good but it doesn't pass the message which Ukrainian people merit. Ukrainian people who die instead of the intact ones in the European bubble. Ukrainian people merit more than an almost uneatable soup at the help center and a very bad coffee. This is the shame of shames what we do there. Ukrainian people merit that we go and help them where they suffer thanks to us. In the field in the mud in the shit. In the shit which us Europeans produced. I want to go there asap. Tetiana once you must understand what i feel...

Azt nem fogja fel most egyáltalán senki (rajtam meg még néhány kicsit érzékenyebb emberen kívül), hogy az emberi lélekben milyen erők laknak. Hogy a nyugati társadalom szintjén persze ezt a háborút el lehet intézni azzal, hogy csúnya dolog lövöldözni, viszont attól még Pistikét is meg lehet érteni az oviban, amikor odacsap, sőt meg is kell. Hogy nincsenek olyan szabályok, hogy eddig el lehet menni, és tovább nem, mert akkor by default Te leszel a gazember, illetve hogy ilyen szabályokat kitűzni és alkalmazni pontosan akkora gazemberség, mint felpofozni a másikat. El lehet jutni oda, hogy minden mindegy, csak ez ne folytatódjék tovább, egyébként centikre vagyunk tőle, és ahhoz képest elég sok atomrakétával rendelkeznek a döntéshozók. El lehet jutni oda, hogy a nyugat kurvára átb...szta Gorbacsovot, aki bekajálta a nyalókát, és elárulta a hazáját. ugyanúgy, ahogy el lehet jutni oda, hogy ez a modern társadalom elrabolta tőlem a gyermekeimet, mert nem voltam elég következetes megtartani őket - én már eljutottam. És el tudod képzelni talán vagy nem tudom, hogy ebben a lelkiállapotban milyen szörnyű mélységek tárulnak fel a lét egészéből. Ezért írtam tegnap, hogy egy ponton túl leszarom a vetőgépen lévő GPS működését, felőlem akár ki is lehet hajítani. Ezért írtam már nagyon sokszor, hogy az amerikai újságírót lefejező szélsőséges arab a szememben előrébb van, mint egy svájci gyáros, akinek a lánya teljes joggal hagyja ott a szülői ház melegét és utazik el Szíriába gyereket szülni Ahmednek és utána felrobbanni vele együtt. Egy ilyen lány lehet megvalósultabb tisztább igazabb emberi lény mint az aki él egy konszolidált értelmiségi életet Amszterdámban és közben barátkozik a gondolattal, hogy talán mégse kellett volna kirabolni a gyarmatok őslakóit. Ha ezeket a dolgokat az ember mélységében átérzi, akkor jut el oda, hogy az a fogalmi tisztaság, amiről Te beszélsz, meg amire törekszel körülbelül szart se ér, mert az első szélvihar elsöpri, az egész csak arra jó, hogy kicsit elszórakozzon vele valaki, amíg össze nem gyűjt elegendő bátorságot itt hagyni az egészet úgy, ahogy van. Egyáltalán nem kell azt hinni, hogy ez a világrend fent fog állni sokáig, egyáltalán nem kell azt hinni, hogy a Lavornak nem lesz elég vér a tökében megnyomni a piros gombot. Ha Putyin eltakarodik, vagy eltakarítják valószínű, hogy csak rosszabb jöhet, ahogy Orbánnál is csak rosszabbat lehetne találni helyette. És egyáltalán nem kell azt hinni, hogy én nem fogok csinálni semmilyen őrültséget, fogok, esetleg sokkal nagyobbat még annál is, mint egy ukrán misszió. Akkora erők feszülnek bennem, mint egy vulkán mélyén, és egyáltalán nem biztos, hogy ezeket az erőket sokáig tudom és akarom féken tartani. Ahogy a háború első érintése teljes felfordulást csinált bennem, úgy folytatódhat ez tovább is a jó ég tudja meddig és milyen irányban. Nyilván vannak tiltott irányok, nem hiszem, hogy öngyilkos tudnék lenni, és nem hiszem, hogy fizikálisan ártani tudnék bárki másnak. De nagyjából ez a kettő, és ezekre se vagyok feltétlenül büszke. Az összes többi szabályt leszarom, és szándékosan, és nagyjából el tudom képzelni magam, ahogy egy pöccre beindulok. Hogy hova, merre, azt még nem tudom, de hogy ki innen, el ebből a borzalomból valahogy, az biztos...

Ott vagyok én is néha a csarnokban talán láttuk is már egymást. Én vöröskeresztesként meregetem az ehetetlen tésztalevest általában és közben kicsit irigykedem azokra akik a gyerekekkel töltik az időt. Igen van néhány nagyon megindító tapasztalat engem az egyik Csengerben ért ahol a kisváros két hónapja gondozza a háború miatt ott ragadt ifi fultball csapatot. De közben nagyon szomorú is vagyok mert 10x 100x annyi munka lenne mint amennyit elvégzünk. Még akkor is ha sokan tényleg nagyon odateszik magukat mert nem csak Csengerben itt Budapesten is van sok szép példa. Egyébként engem is a háború katalizált előtte én is magas ívben beleszartam az emberi nyomorúságba - azt se tudom honnan jött az isteni szikra hogy most ne tegyem. Az a helyzet hogy én nem nagyon bízom hogy kataklizma nélkül számottevő mennyiségű ember észhez tud térni. Én úgy érzem lesz nagy reset és azt is hogy nagyon fog fájni. Sőt még azt is hogy én azt már nem fogom túlélni viszont abban bízom hogy aki igen mert megérdemli az képes lesz mást csinálni - tényleg mást! Azért dolgozom csak hogy legyenek túlélők értelmes életre való túlélők akik tudnak belőlünk a hibánkból tanulni és nem fogják azt folytatni amit mi illetve én eddig csináltam...

Bárcsak lehetnék igaz ember
Aki tényleg aki belül aki eredendően vagyok
És nem csak az amivel a társadalom megkent
A majom mint egy ház akkora
Rettenetes út vezet odáig
Felfoghatatlan szenvedések
Végeláthatatlanul hosszú sora

Nem merünk belenézni a háborúba, toljuk, hárítjuk el magunktól, mert az érzékelése sértené azt a buborékot, amely némi biztonságérzetet ad még mindig. 10x 100x annyi munka lenne ma a menekülők javára, mint amennyit valójában elvégzünk, de ahhoz át kéne programozni magunkat, ám ha máshogy nem, tudat alatt azért ott van bennünk a félsz, hogy a poklok poklára vinne minket egy ilyen váltás, és onnan nem lenne visszatérés a korábbi kényelmes életünkbe. Talán elvégzünk pár gyakorlatot, gyűjtünk egy kis adományt, főzünk egy kis kávét, teát a segítőpontokon nekik, de megnyitjuk-e közben a szívünket a fájdalomra, amely őket éri, merünk-e valóban együttérezni velük, merünk-e valóban belegondolni abba hogy mit élhetnek át? Nem nagyon mert az egy lavinát indítana el bennünk. Szűk két hónapja szippantott be az önkéntes munka, meg azoknak a találkozásoknak, élményeknek a hosszú sora, amelyek így létrejöttek, és azóta folyamatosan zuhanok, és még mindig nem látszik a vége. Csak az látszik, hogy ami volt, az már nem lesz soha, hogy 60 évesen az egész életemet el kell kezdeni összerakni újra...